Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Grandpierre Attila: Az Én lehetőségei a ma kultúrájában (Az élet hordereje)
Grandpierre Attila Az Én lehetőségei a ma kultúrájában —Az élet horderej A. JLz emberi élet alapvető törekvése sorsunk alakítása, létünk puszta külső meghatározottságainak meghaladása. De vajon lehetséges-e sorsunk szuverén, öntörvényű formálása, és ha igen, hogyan? Miért elemi erejű, leküzdhetetlen szükségszerűség ez, aminek elbukása életünk értelmének elvesztését jelenti? Miféle törvény, a létezés természetének mely alapvető tényezője jut érvényre a többet akarásban, a szinte parttalan kiteljesedés igényléséban? Hogyan kaphat értelmet az emberi élet, és mi jelentheti ennek tartalmát, szerepét a világegyetem szinte beláthatatlan színpadán? Hol és hogyan érvényesülnek ezek a meghatározó erők a ma kultúrájában? Lassan 2000 éve, hogy a görög—római civilizáció romjain kifejlődött az európai civilizáció. A hódító anyagi-technikai fejlődést azonban nem a világ egyre emberibb birtokbavétele kísérte, mert megbomlott a kultúra szerves egysége. Kezdetben ez a kereszténység evilág-tagadásában, evilág-undorában jelentkezett, és abban, hogy az ember és a természet viszonyát az intézményesített vallás csakis közvetítőkön — saját hatalmi apparátusán — keresztül írta elő megélhetőnek, s próbálta meg szabályozni. Ezt a törést erősítette végső soron a külső világ megismerésének egyoldalú fejlődése, mert nem követte a belső világról alkotott elképzelések megalapozott rendszerbe foglalása. A tudományos eredmények így szükségképpen adtak kopernikuszi fordulatokat világlátásunk kereteihez. Ebben a kifordult, atomizálódott világban az élet lényegtelen és jelentéktelen mellékjelenség csupán, ez a kifordultság teszi az emberi életet egyre külsődlegesebbé, személytelenebbé. Az ember egyéni életének alkotásában tőle független, idegen természeti és társadalmi erők játszanak döntő szerepet. A belső világ értékei feltáratlanul szorultak háttérbe, vesztették el valódi jelentőségüket, váltak magánérdekűvé. A meghasonlott világban lassan magától értetődővé vált, hogy az emberiség egyre nagyobb része képtelen megfelelő, önálló tájékozódásra, valódi céljainak, lehetőségeinek felismerésére, s e „végső soron értelmetlen” világban szinte törvényszerű, hogy le is mondjanak saját életük értelmének kereséséről is — így önmagukból kitépve, meghámozva, talajuktól megfosztva váljanak öncélúan fogyasztó és termelő, vegetáló lényekké. Ez a szemlélet a külső világban megismert törvényeket tartja egyedül illetékesnek az emberi belső világban is, az emberit az emberen kívülire próbálja visszavezetni, a személyest a személytelenre, s ezzel lefokozza, elmerevíti, életteleníti magát az élet emberi tartalmát. A belső világgal való kapcsolatteremtés képességét, az alkotó erők működési feltételeinek megismerését mint fölösleges, elérhetetlen vagy kétséges törekvést nem hagyományozta az európai civilizáció. Az ember mint személyes lény, fokozatosan kiszorult a történelem színpadáról, alakításában, formálódásában már részt sem vállal s önmagát, a személytelen világ tárgyi adottságaihoz illeszkedésében látja és véli megtalálni. Akármennyire is a tudományosság mezében jelentkezzen ez az egyoldalú világkép, mégsem tarthat igényt a teljességre, nem szoríthatja perifériára, peremlétre az önmagának megfelelni akaró embert. Fel kell tárnunk a teremtő ember belső világát, létünk legátfogóbb adottságait, ha lehetővé akarjuk tenni, hogy civilizációnk és az ember újra egymásra találjon. A világ megismerése ezen világkép kialakulása után sem állt meg, sőt, egyre mélyebbre hatolva egyre lényegesebb eredményeket tudott felmutatni. Éppen, mert a külső világ nem 23
