Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Tóth Géza: Az ember a tudományos világképben

szókincsrepertoár alakul ki, és ha ezeket még generalizálni tudja a mélystruktúrák segítségével mondatokká is, többé-kevésbé ki tudja fejezni gondolatait.

Amikor az embert beszélő és nyitott majomnak határozzuk meg, arról azért ne feledkezzünk el, hogy a beszéd nem alkalmas mindennek a kifejezésére, amit az agy teljesíteni képes. Nietzsche az embert meghatározatlan állatnak nevezte. Az előbb mondottak alapján ebben is van valami igazság. Nincsen játékosabb állat, mint az ember. Szerintem a játék az ember kiteljesedése: azt a szerepet eljátszani, amelyre genetikailag is, szociálisan is determinálva vagyok, megkapni azt a porondot, azt a színpadot, ahol én mindazt, ami bennem van, el tudom játszani. Ezeken a színpadokon nem dróton rángatott figura vagyok, hanem belső szükségleteket kielégitő lény.

Az ember kettősen determinált: belülről és kívülről is, de mindkétféle meghatározottsága korlátozott. Ezért minden iskolarendszernek óhatatlan hibája, hogy uniformizálja az embert. Persze képtelen minden individuumra külön rászabott tematikával dolgozni. Mégis meg kellene találni az eddiginél jobb, az optimálist jobban közelítő megoldást. Egy példát szeretnék felhozni arra, hogy miért tartom meddőnek az IQ-vitát. Nyilvánvaló, hogy az intelligenciahányados nagyon fontos. Egy bizonyos szintet ebben is el kell érni, de azt kijelenteni, hogy mindenki annyit ér, amekkora az IQ-ja, az ellene mond az ember mint nyitott lény meghatározásának. Különben sem hinném, hogy szükséges lenne Magyarországon tucatnyi 160-as IQ-val rendelkező emberre. Ami ennél fontosabb érv: az IQ nem vesz figyelembe olyan emberi értékeket, mint hogy valaki empátiás, altruista, önzetlen, megbízható. Ezek is értékekké váltak számunkra azzal, hogy belső szükségleteket elégítenek ki, mert ha nem elégítenének ki, akkor nem lennének. Felesleges dolgok csak ideig-óráig vannak. A szépség, a játék, az önzetlenség csak látszólag felesleges és haszontalan. A túlélés szempontjából luxuscikkeknek tűnhetnek, de rémes falanszter lenne, ha csak az lenne a világunkban, amit az ész szükségletnek jelölne ki. A metakommunikáció például legalább olyan fontos, mint az „eszes beszéd”. Azért mondjuk valamire, hogy „nem telefontéma”, mert metakommunikáció és közvetlen kapcsolat nélkül átadhatatlan.

Az ember hallatlan érzelmi gazdagsággal rendelkezik, és ezt is csak korlátozottan tudja kielégíteni, már csak azért is, mert minket behatárol még nagy lehetőségünk, a beszéd is. Hány filozófus kínlódott azzal a problémával, hogy mennyire tudjuk kifejezni magunkat, hogy mennyire tudjuk kifejezni magunkat, hogy mennyire pontatlanok vagyunk, amikor verbálisán kommunikálunk. Érezzük, hogy nem ezt akartuk mondani. Abban a pillanatban, amikor megfogalmazunk valamit, elválik tőlünk, elidegenül tőlünk, ott libeg már, nem tudjuk utolérni, megfogni a mondatot. Ugyanakkor gondolatban mégis hitetlenül szabadok lehetünk: a múltban és a jövőben közlekedhetünk, és teremthetünk magunknak egy olyan világot, amely nem létezik. Wittgensteinnek az utolsó szavai jutnak az eszembe. Nem hiszem, hogy ember annyit szenvedett intelektuális értelemben, olyan mértékben a gondolat hőse lett volna, mint ő, aki annyira érezte volna a kifejezés korlátáit és béklyóit, hogy ebbe szinte belebetegedett. És mégis, a halálos ágyán azt mondja: „Csodálatos életem volt”.

22