Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Tóth Géza: Az ember a tudományos világképben
nak növekedése olyan pozitív változás, amely eredményeképpen egybefonódott a biológiai és a társadalmi fejlődés. És ezek a szálak annyira összefonódtak, összegubancolódtak, hogy szétválasztani őket lehetetlen. A folyamatosság bizonyos. Hogy hová tesszük a változás bekövetkezését, az többé-kevésbé szubjektív. Nem is erre összpontositanék, hanem a fejlődés szempontjaira. Amikor azt mondjuk, hogy egy faj vagy egy népesség fennmaradása nem az egyedek biológiai tulajdonságaira vezethető vissza, hanem rendszerelméleti szempontból az egyedek közötti együttműködés és kommunikáció hatékonyságára, akkor a szempontrendszer változik meg, aminek az eredménye végül is a homo sapiens. Még a fejlődés utolsó pillanataiban is történtek tragikus félresikiások. A neandervölgyi emberre gondolok, „aki” körülbelül 40 000 évvel ezelőtt tűnt el. Ezek is homo sapiensek voltak, de nem érték meg a jelenkort, mert a mai ember, a homo sapiens sapiens (akit kétszer is ellátunk ezzel a „bölcs” jelzővel) likvidálta őket. Nem tudjuk pontosan, hogy a neandervölgyiek miért voltak hátrányosabb helyzetben. Elképzeléseink azért vannak, hogy mi is történhetett. Az elszigetelődés, a beltenyészet mind szerepet játszhatott ennek a fajtának a leromlásában. És akkor már a homo sapiensnek szabad tere volt, aki azzal debütált, hogy kiirtotta a neandervölgyieket, (ezt több író is, például Golding nagyon jó érzékkel megírta). Egy neandervölgyi tragédia! Igaz, hogy ez a homo sapiens intellektuálisan felülmúlta a neandervölgyit, bizonyára sokkal jobban kommunikált, de ez a magatartása (Káin-szerepe) semmiképpen sem nevezhető rokonszenvesnek. Mennyire törvényszerű az ember színpadra lépése? Nyilvánvaló, hogy a homo sapiens kialakulása valamilyen presapiensből történt. Ez lehet, hogy 300, lehet, hogy 350 ezer éve indult meg, de az sem elképzelhetetlen, hogy 500 ezer éve. Annak idején, amikor a vértesszőlősi leletet Thoma leírta, így fogalmazott: Homo erectus jeu sapiens. Amikor vagylagosan a sapienst is szerepeltette, úgy gondolom, nem a mai sapiensre gondolt, hanem egy presapiensre, azt pedig tudjuk, hogy a vértesszőlősi lelet közel félmillió éves. Az agytérfogat rekonstrukciója egy közel 1400 köbcentis koponyát sejtet. Felmerülhet a kérdés: mennyire törvényszerű, hogy egy bolygón, mint a miénk, ahol kialakult az élet, eljusson egy olyan élőlényhez, amely értelemmel rendelkezik, amely képes önmagát leválasztani a világról, önmagát szemlélni, és Descartes-tal ellentétben, gondolkodni azon, hogy gondolkodik. Említettem, vannak a fejlődésnek sztohasztikus és determinisztikus modelljei, amelyek egyformán jól funkcionálnak. Valószínűleg valahol a kettő között vagy mindkettő érvényesülése mellett történik a fejlődés, és igy az ember kialakulásában is feltétlenül szerepet kell tulajdonítani az esetlegességnek, a véletlennek. Ha visszaszámlálunk, mint a rakétakilövésnél, ismerve a generációs időket, akkor a demográfusok meglepő módon körülbelül két és fél millió évre teszik azt a kritikus pontot, amikor az előember megjelenik. Minden valószínűség szerint ez egy helyen, földrajzilag meglehetősen körülhatárolt területen következik be, és én hajlamos vagyok Afrikát tekinteni ennek a pontnak, Közép-kelet-Afrikát, a mai Etiópia vidékét, Kenyát stb., hiszen a legöregebb homo erectus-leletek innen származnak. Éppen napjainkban számolt be a sajtó egy olyan leletről, amelyik az eddigi legteljesebb lelet. Egy tizenkét évesre becsült fiúról van szó, magassága 168 centi. Megítélések szerint ez egy előember (homo erectus). Bennünk a pekingi, jávai leletek alapján egy olyan Homo erectus él, amelyik lényegesen alacsonyabb átlagmagassággal rendelkezett, mint a mai ember. Ez a fiatalember, ha kifejlődik, biztosan eléri a 180 centimétert, ha nem többet, tehát egy hatalmas termetű személy lehetett volna. Tudjuk, hogy az erectusleletek együtt élnek africanusleletekkel, és így — kénytelen-kelletlen — valamelyik africanusvonalból, amit manapság általában homo habilisként különítenek el (egyesek vitatják a „homo” név jogosultságát, és Austropithecus habilisnak nevezik, eléggé szerencsétlenül, mert semmiképpen sem pithecusról, vagyis majomról van szó), származik le a mai ember. Itt azonban még több párhuzamos vonal 17
