Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Sztrinkó István: Szolnok népművészete

Szolnok megye népművészete

Új sorozatot indított útjára az Európa Kiadó Népművészeti örökségünk címmel. Nemcsak a néprajzi kutatásban, de a kiadó gyakorlatában is új ez a vállalkozás, hiszen az Európa eddig a Népek meséi című sorozat kivételével nem jelentetett meg néprajzi témájú könyveket.

Szolnok megye népművészete, olvashatjuk a sorozat első kötetének borítóján. A magyar népművészet egészen új felfogására utal ez a cím. Nem képeskönyvszerű válogatás, nem valamelyik népművészeti műfaj országos összegzése, hanem megyék szerinti feldolgozás, amit majd a tervek szerint a határon túl élő magyarság bemutatása követ.

A sorozat szerkesztője, Hofer Tamás szerint a hazai tárgyi emlékeket bemutató kötetek azért követik a megyebeosztást, mert „A megyehatárokat — módosításaik ellenére — hosszú történeti folyamatok alakították ki, és általában tájegységeket határolnak körül, ha nem is vágnak mindig össze a népi műveltség térbeli tagolódásával. E kötetek nem is kívánnak ilyesmit bizonyítani, hiszen a népművészet élete egyes helyi közösségekben, kis tájegységekben zajlott, számos jelenségének elterjedése viszont megye-, sőt országhatárokon is átlépett. A megyék szerinti elhatárolás tehát sokkal inkább technikai, mint elvi vagy tartalmi kérdés számunkra.”

Minden bizonnyal lényeges szempont volt az is, hogy az egyes monográfiák megírását a megyei múzeumi szervezetek vállalták, azok a néprajzos muzeológusok, akik a legjobban ismerik gyűjteményüket. Az eddig még nem közölt, múzeumi raktárakban, kisgyűjteményekben, magángyűjtőknél fellelhető anyag közzététele ugyanis az egyik legfőbb elvárás e sorozattal szemben.

Akár szimbolikus jelentése is lehetne annak, hogy a Szolnok megye népművészetét bemutató kötet jelent meg először. A Malonyay Dezső által szerkesztett, A magyar nép művészete címmel hat kötetben a századfordulón megjelent, ma már klasszikusnak számító sorozat óta eléggé általános az a tévhit, mely szerint az Alföldön nincs igazi népművészet. A néprajzkutatás ugyan árnyaltabban látta ezt a kérdést, a köztudatban azonban a kalocsai viselet és hímzés, a vásárhelyi és néhány más műhely kerámiája, a debreceni mézeskalács vagy a hortobágyi pásztorművészet, egyszóval mindössze néhány kiragadott példa minősítette az Alföld népművészetét. így, a remélhetően hamarosan szaporodó kötetek nemcsak a tudomány gyarapodását szolgálják majd, de ráébresztik az olvasót is megyéje saját maga

által sem ismert népművészeti értékeire, egyben a magyar népművészeti örökségre.

A szolnoki monográfia első fejezete (Botka János—Szabó István) rövid történeti és társadalmi-gazdasági vázlat alapján körülhatárolja a megye néprajzi csoportjait. Ezek nem nagy számú- ak, mivel az egyik legegységesebb népességű megyénkről van szó, hiszen nemzetiségek nem tagolják, inkább a belső migráció okozott kisebb módosulásokat. A 18. század végére egységesülő népességen belül az eltérő eredetű lakosság hasonuló kultúrája, a különböző jogállás, a gazdálkodás jellege, a külső kapcsolatok és a vallási megoszlás szerint különül el a Jászság, Nagykunság, Tiszafüred környéke, Szolnok környéke és a Tiszazug. Nem ez a kötet, sokkal inkább néprajzkutatásunk tehet arról, hogy még mindig nem következetes a néprajzi csoport és a táji csoport közötti különbségtétel, mely gonddal ez a könyv sem tudott megnyugtatóan megbirkózni.

A bevezetőt követő fejezetek szigorú logikai rendben épülnek egymásra. A kötet szerkesztői (Bellon Tibor—Szabó László) két nagyobb egységre tagolták a munkát. Az elsőben egészében mutatják be a paraszti tárgyi környezetet, „bevonva a vizsgálatba a megyében és a megyehatáron kívül készített, illetve gyári termékeket is, a csak célszerűséget hangsúlyozó használati tárgyakat és munkaeszközöket is, valamint a szorosan vett népművészeti alkotásokat”. Ebben a részben a Település, építkezés (Szabó László), A lakás és tárgyai (Bereczki Ibolya—Örsi Julianna), Népviselet (Gulyás Éva), A paraszti gazdaság munkaeszközei (Bellon Tibor—Szabó László), a Vallásos élet tárgyai (Gulyás Éva) című fejezetek nemcsak az emlékanyagot mutatják be, de arra is keresik a választ, hogy a különböző eredetű elemek miként válnak a helyi ízlést is tükröző tárgyegyüttesekké. A második részben úgy csoportosították a népművészet ágazatait, hogy a népszerűbb műfajoktól a specialistákon át a szakiparosok készítette tárgyakig jussanak el. Itt a következő fejezetek olvashatók: Gyermekjátékok (Zomborka Márta), Vessző-, gyékény-, szalma- és fosztásmunkák (Bathó Edit—Magyari Márta), Szőttes, hímzés, csipke (Bereczki Ibolya), Csont-, szaru-, fafaragások és a bőr díszítése (Bellon Tibor), A temetők művészete (Gulyás Éva), Fémművesség (Szabó László), Szűcs- és szűrhímzések (Gulyás Éva—Tóth János), Bútor- művesség (Bellon Tibor), Fazekasság (Füvessy Anikó).

Már a fejezetek címeinek felsorolása is megközelítő pontossággal utal arra, hogy a könyv két nagyobb egysége logikus koncepció, bár nem kizárólagos megközelítési módja egy megyei népművészeti monográfiának. Más szerkezet is elképzelhető, így többek között a tisztán népművészeti műfajok szerinti felépítés. Mégis meg91