Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - Vekerdi László: Magyar agrártörténeti életrajzok. Szerkesztette Für Lajos és Pintér János. Első kötet: A-H.
Magyar agrártörténeti életrajzok. Szerkesztette Für Lajos és Pintér János. Első kötet: A — H. „A történelem őskezdeteitől máig — írta Veres Péter A paraszti jövendő-ben — abból élt és fejlődött az emberiség, hogy az először kezdetlegesen ásózott és faekézett földet, mindig jobb és helyesebb műveléssel, a lekötött energiák nagyobb mennyiségének felszabadítására és ter- ménnyé-élelmiszerré való átalakítására tettük alkalmassá. Ez az út végtelen, csak helyesen és okosan követni kell.” Ebből a hosszú útból mutat be egy kicsi — de nekünk igen fontos — szakaszt a jelen kötet, azoknak az életén és munkásságán keresztül, akik honunkban megpróbálták helyesen és okosan követni. A jelen első kötet a nagy vállalkozásból azokat tartalmazza, akiket nevük véletlene az ábécé első harmadába sorolt, de a szokatlanul jól összehangolt és ügyesen megírt életrajzok így is jól érzékeltetik a magyar mezőgazdálkodási tudás hosszú fejlődésének egész utolsó nagy szakaszát: a magyar mezőgazdaság racionális-tudományos megalapozásának az időszakát. A biográfia műfaji természete — hisz végtére egyénekhez és nevekhez köthető teljesítmények regisztrálásáról van szó — nyilvánvalóan predesztinál erre a tudománytörténeti megközelítésre, ámde a szerkesztők tudják jól és hangsúlyozzák, hogy a magyar agrártudás mélyrétegeiben parasztok nemzedékeinek nevekhez legfeljebb a legutóbbi időkben és csak kivételesen köthető munkái és teljesítményei húzódnak meg. Egyikőjük 20.'Alföld múlt évi júniusi számában ezt is elmondta Búcsú a parasztságtól című történeti számvetésében: „Munkáját egyszerre végezte önként és kényszerből, szívből és megszokásból. Tette, mit az egymást váltó évszakok rendje előírt, a létfenntartás ösztöne megkívánt s a hatalmasságok parancsra követelt. Tudta, hogy a nap mikor kél és mikor nyugszik; tudta, hogy mikor várhat esőt, s mikor hoznak harmatot a hajnalok; hogy mikor borjazik a tehén, s mikor hagyják el fészküket a fecskék. Ismerte a mezőt, fákat, növényeket; a jól végzett munka örömét; földjének minden szögletét, hajlatát, szinte minden egyes hantját. Szerette az állatokat, a jótermő esztendőket, a kezéhez simuló szerszámokat.” Voltaképpen ezt a sokféle és mély paraszti tudást emelte racionális, majd tudományos szintre az újkor nagy mezőgazdasági forradalma, s az országok sorsa aztán nem kis mértékben azon fordult meg, hogy hogyan tudtak ehhez a nagy változáshoz alkalmazkodni. A kötet bevezető tanulmánya a magyar mezőgazdaság alkalmazkodási folyamatát vázolja, az ország — történelmével determinált — késéseivel és a fölzárkózások- előreugrások szép lendületeivel. Három nagy lendületet regisztrál és elemez tömören ez a történeti bevezetés a magyar mező- gazdaságban és intézményrendszerében. Az első a XVIII. század második felében—utolsó negyedében indult el, meglehetősen lassan és akado- zattan, fejlettebb nyugati módszerek átültetésével. De ez a lendület még inkább csak néhány kiugró földesúri magángazdaságra korlátozódott, s csak egy-egy kisebb körzetben nyert teret a parasztgazdaságokban is a kukorica, a burgonya, a dohány termesztése, s kezdte felváltani az ugarok és legelők szilaj állattartását a takarmányra alapuló és trágyatermelő istállózás. „A Duna — Tisza-köz Homokhátságán pedig a tanyásodás lassú térnyerésével terjeszkedni kezdett a szőlő- és gyümölcskultúra” — írja érthető kompetenciával a Kertes tanyák a futóhomokon című alapvető tájtörténeti tanulmány szerzője a jelen kötet egyik szerkesztőjeként. S felhívja a figyelmet rá, hogy ugyanekkor kezdtek megszületni külföldi példák nyomán az agrárképzés keretei és intézményei, állami és magánkezdeményezésekből. Ezáltal megindulhatott az agrártudományok honi művelése, elkezdődhetett a szakismeretek terjesztése. Az 1820-as évektől fellépő új nemzedék pedig célul tűzte ki, hogy a feudális rend teljes lebontásával megteremtse nálunk is az árutermelő mezőgazdaságot. A nagy cél érdekében egyesületek keletkeztek, köztük legjelentősebbként az Országos Magyar Gazdasági Egyesület; s ezek aztán fontos funkciót töltöttek be az agrártudományos ismeretek meghonosításában. A szándék s feladat nagyságát mutatja, hogy kiemelkedő szerepet vállalt benne a Magyar Tudós Társaság, az ország szellemi életének új büszkesége. A lendület azonban az előtérbe kerülő napi politika és a szabadságharc viharaiban, majd az elnyomás telében elakadt, s így „Magyarországon az agrár- tudomány végleges kikülönülése a kiegyezést követő évtizedek alatt ment végbe.” Az életrajzok zöme tehát ebbe a hosszú periódusba esik, s mivel a biográfiák kellően részletesek és szakszerűek, jól bepillanthatunk rajtuk keresztül a magyar agrártudomány kialakulásába és első gyors növekedésébe. Ebben a kialakulási és növekedési fázisban a történeti bevezetés két egybefolyó és egymásra rakodó, de lényegesen másféle hullámot különít el. Az első úgy 1880-ig (de néhol a század végéig) a gabonakonjunktúra által ösztönzött külterjes mezőgazdaság fejlődésével függött össze, a második a gabona eladási gondjai miatt elkerülhetetlenül szükségessé vált áttéréssel a belterjes és 84
