Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Peternák Miklós: Előtér és háttér a fotográfiában
Peternák Miklós Előtér és háttér a fotográfiában r izsgálódásunk elsődleges tárgya a háttérként alkalmazott nagyméretű fotó („gi- gant poszter”) s a „főtéma”, az egészalakos portré viszonya néhány, nemrégiben készült műtermi fotó alapján. A többi képelemet is (mint tárgyak, függöny, tapéta, padlószőnyeg, virág, képaláírás, pontosabban szignó) e relációban értelmezzük, s ezért pl. nem térünk ki külön arra a nyilvánvaló tényre, hogy épp esküvői fotókról van szó. Megközelítésünk szempontjai között olyanok is előfordulnak, melyek első látásra elve- tendőnek tűnhetnek, ám alaposabb végigvitelük nyomán úgy vélem, mégis kiderül miért volt érdemes ezekkel foglalkozni. Először a teljes képet tekintve, mint egészet, annak fizikai határai felől elemezzük a kétdimenziós (síkbeli) és illuzionisztikus („három dimenziós”) térkitöltést. Majd e két típus előzményei közül a vizitkártya méretű portré kialakulását, mint közvetlen, bár nem tudatos előképet említjük példaként. E történeti dimenzió megnyitása alapul szolgál egy szabadabb asszociációsor megalkotásához, ahol szó lesz a tárgyak és környezet, valamint a kép a képben téma festészeti jelentéseiről és továbbéléséről a film, valamint videomunkák alkotástechnikai eljárásaiban. Végül a háttér jelentésének körülírásánál még tágabb időbeli és kulturális határokat választunk, és távolabbinak látszó tényeket kapcsolunk össze: az ókeresztény művészetben megjelenő „aranyalap” jelentéslehetőségeit a videoelektronika „blue box” eljárásával, nem feledkezve meg közben a színházi díszlet, a síkkitöltő ornamentika, a filmbeli háttérvetítés jelenségeiről, valamint a festmények, képek, jelenetek olyan járulékos, de adott korban nélkülözhetetlen kellékeiről, mint a határoló keret, a széthúzható függöny s az alap (föld, dobogó, posztamens, szőnyeg) vagy a fal. Mielőtt témánk kifejtéséhez kezdenénk, érdemes arról néhány megjegyzést tenni, „mit”, vagy „kit” nevezünk itt képnek, pontosabban a fotográfiákat milyen értelemben érdemes képnek tekinteni. Fentebb mint „egészalakos műtermi portrét” határoztuk meg e képcsoportot, melynél legtisztább esetben egy ember (férfi, nő, gyerek) látható, ülve vagy állva valamely „belső” térben, mely utóbbiról inkább csak jelzéseink vannak. Az illető azért van ott, hogy róla egy kép készüljön — akár „be van állítva”, akár csak „oda van állítva” —, épp így a fotós, hogy elkészítse. A képkészülés helyzetéről készült kép ez inkább, mint a hagyományos értelemben vett portré. Közelebb áll a „modellt ülni (állni)” helyzethez, mint ennek nyomán készült képhez. A fényképészt ugyan nem látjuk, de őt a kép helyettesíti, mely a képkészítő és a képen lévő viszonyának lenyomata, s ez a viszony mindig az „éppen egy kép készül” szituáció. Ezt ábrázolja a kép. S ami ebből következik: a kép modelljét a képkészités körülményei között mutatja, ami hétköznapi élethelyzetté csak az elmúlt 100-120 évben válhatott. 74
