Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Szabó Ildikó: Piros konnektor az őszi bokorban, avagy mitől vagyunk boldogok?
szoba istállómeleg világa (meg persze, az egész kinti térség), kérdés, hogy körülöttük van-e most hely az életformájukkal adekvát tárgyak számára — és vannak-e ilyen tárgyaik? Az értelmiségi, aki néha megérti a fotótapétával dekorálókat, olykor le is nézi őket. De ilyenkor esetleg észbekap, és felismeri, hogy lefojtott, a maga számára is alig észrevehető agressziója csak azért irányul a másik ellen, mert az ő cselekvési területe, a környezetét befolyásoló illetékessége is ugyanúgy a lakása területére korlátozódik, mint annak, aki a fotótapétát látja szépnek. Csak míg ő e felismerés birtokában lakásának csak rá jellemző berendezésével próbálja elviselhetőbbekké tenni a hétköznapokat, a másik azt hiszi, hogy ezt akkor éri el, ha azokat utánozva rendezi be lakását, akik számára a hétköznapok is elviselhetöek, sőt: ünnepek. Néha úgy tűnik, az önmagával azonosságot kereső és fölötte lévőkhöz felemelkedni vagy legalábbis hasonlítani akaró között csak abban van különbség, hogy felrakják-e a fotótapétát a falra, vagy nem. Utóhang Nemzedékem, a negyvenes éveibe lépett értelmiség a hatvanas évek második felében kirakta a szobája falára Lenint (mert már nem volt kötelező), Che Guevarát, Castrot és Lukácsot. Kirakta Pilinszky fényképét is (mert még nem volt kötelező). Boldogan hagyta, hogy térben és időben kitáguljanak önmeghatározásának keretei, és boldogan fedezte fel identitásának vonatkoztatási pontjait a paraszti, nemzeti múltban és a nagyvilágban. Ahogy a törökkori magyar képzőművészet is a könnyen mobilizálható-menekíthető tárgyakat létrehozó ötvösművészetben virágzott fel, úgy fedezte fel ő is a maga számára a karnyújtásnyira lévő tér berendezésének-dekorálásának a művészetét. És persze, ő is, mint mindenki más, a birtoklás örömét. Az ifjúkori lelkesedés politikai plakátjait és arcképeit már rég levette az értelmiség. (Micsoda anakronizmusnak érzi, ha mégis megpillantja őket egy-egy, az időt megállító régi ismerős 1968 Párizsát idéző padlásszobájában!) Megmaradt azonban a mángorló, a cserge, a kalotaszegi írásos, a régi családi fotel, a gyerekkorból átmentett olajfestmény és Pilinszky a könyvespolcon. Ami általában MDW, de néha csináltatott (nyersszínű vagy barna), még ritkábban sajátkezűleg csinált (nyersszínű vagy barna). És néha úgy érzi, ez a legfontosabb kérdés számára, hogy milyen legyen (a polc, az íróasztal, az ülőgarnitúra): nyersszínű, vagy barna? Néha, meglátogatva barátait, elhessenti magától a felismerést, hogy nemcsak a fotótapéta uniformizál, hanem a polc, az íróasztal, az ülőgarnitúra is. Amit az ugyanolyan ötvenhatvan négyzetméteres lakótelepi lakásba raktak. S az is eszébe jut, hogy sokszor még annyira sem vitte anyagilag, mint ama feltörekvő, sajátkezűleg építkező, fotótapétával dekoráló, általa időnként lenézett réteg tagjai. És talán egyetlen egyszer, a gyerekkor bulldózerrel letarolt színhelyén járva, a pálmafás mintával hengerelt vakolatdarabkát, az emlékezés Madeleine-kekszeit felvéve az is átvillan rajta: abban, hogy milyen ember lett, és hogyan alakult a közérzete (otthon meg a társadalomban), valószínűleg mégsem az volt a legfontosabb, hogy gyerekkorában elalvás előtt mit nézett: a hengerelt pálmafát, a széki bokros hímzést vagy a fotótapétán lévő tengeröblöt. Az igazi pálmafához, rózsabokorhoz és tengeröbölhöz mindenhonnan el lehet jutni. Ha neki nem, talán a gyerekének. 52
