Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 11. szám - Király Erzsébet: Élőkép, divatkép, vágykép (A Lilaruhás nőről)

A francia, angolszász, olasz, belga dámák éppen azáltal váltak a modern társadalom reprezentánsaivá, hogy a divatos viselettel együtt az arcnélküliség, a szenvtelenség modern attitűdjét is magukra öltik. Ebben a szenvtelenségben a szekularizáció több nemzedékkel azelőtt megindult folyamata teljesedik be. Paul Gavarnit Párizsban a Goncourt-ok azért ünnepük, mert ceruzája „röptében ragadta meg a modem testtartásokat, a pihenés és a mozgás melankóliájában, fáradtságukban, különösségükben, fesztelenségükben, hanyag epekedésükben és lomposságukban. A mi karjainkat látjuk nála, derekunkat, hátradőlésünket, fekvésünket, könyöklésünket, járásunkat és lépésünket; mindazokat a laza testhelyzeteket, amelyekben oly kényelmesen érezzük magunkat, akárcsak a lábunkra szabott papucsban. Olyan ez, mint egy nagy álló arckép, amelyhez a XIX. század úgy állt modellt, ahogy az utcán, a szobájában szokott viselkedni, minden póz nélkül.” A blazirtság, ernyedtség, közöny, kelletlenség és frivolitás eme szabadosságai már előlegezik az ember új típusú, leplezetlen romlottságát, a századvég művészetének kimeríthetetlen forrását, melyeknek melegágya a metropolisz.

Német földön, Közép- és Kelet-Európábán metropoliszok helyett még csak nagyra nőtt városok vannak, s ezekben kisvárosi életmód, mentalitás és morál él tovább. Párizsban „a műtermek ablakai az eszmény temetőjére nyílnak”, Münchenben egy eszményként feltámasztott középkorra. A modem grácia mindkettőben megjelenik, de míg ott szembeszáll a múlttal, hogy spontán, felszabadult, szeszélyes életét élhesse, itt kapaszkodik a múltba, hogy engedetlenségnek számító spontaneitását, felszabadulni vágyását és szeszélyességét kordában tartsa vele.

A fiatal Szinyei nem jutott el Párizsba. Közönnyel fogadott fő művének, a Majálisnak a megfestése után 1873-ban Münchenből is visszavonult családi birtokára, Jemyére. Városi pompájában megcsodált ifjú feleségét ebbe a meghitt falusi tájba álmodta bele, és a vidék szép úrnőjét mutatta fel benne. A műteremben készült kép olyan gondosan van megkomponálva, hogy joggal ébreszt klasszikus reminiszcenciákat is. Valódi rokonságot azonban — a ragyogó zöldre hangolt természeti környezet ellenére — leginkább a szolid biedermeier enteriőrportrékkal tart. A civilizáció és a természet nyugtalanítóan találkozott benne. Szinyei modellje, kifogástalanul eligazgatott ruhájában, az aprólékosan megfestett fák, virágok között, a felhős ég alatt olyan szertartásosan viselkedik, amilyenre Párizsban ekkortájt a szalonlétezés sem kötelez. Egész lényét a visszavonhatatlanul belekódólt illemtudás és jólneveltség szabályozza. Ez mereviti ki hátát, zárja össze kezeit, fordítja el tőlünk szemérmes tekintetét. Vonzó külseje, telt nőiessége ártatlanul reflektálatlan marad. Divatos hölgy, de nem divathölgy. Személyiségjegyeit önmaga, s nem a mi kedvünkért viseli. A magamutogatás szerepével rosszul azonosulva ül modellt. Létezése befelé forduló, befelé figyelő létezés. A pórias gyeppad, melyen ül, az erkölcsi tisztaság, az elérhetetlenség piedesztálja, a középkori Keuschheité. A világi és világias, de még a nagyvilági motívumok is olyannyira romlatlanok a képen, hogy akár a vallásos élet kellékeivel is megférnének. Nem éreznénk a festmény szellemétől idegennek, ha a modell ujjai virágok helyett rózsafüzért vagy imakönyvet tartanának. A déli érzékiség itt jámbor, szinte vallásos érzelmességgé szelídül. A mediterrán kultúra a modern, kosztümös nőben új Vénuszt keres; a német romantikus tradíció nem ismeri el az önmagáért való, érzékekre ható testi szépség prioritását. Nem tud és nem is akar a Mária-imágótól egészen elszakadni.

Európának a felénk eső részén a nőideál eme profán és szakrális kétlelkűségét a Thomas Mann által emberi középszernek nevezett polgárság tartotta utoljára egységben. S bár ő maga felbomlott, a poszterfogyasztó utókorban űrt hagyott maga után. Ezt az űrt hivatott kitölteni minden olyan vágykép, amely, mint Szinyei Merse Pál műve is, átmentett valamit az egyszerre polgári és polgárin túli, valaha miénk volt, ezért most is magunkénak vallható szépségeszményből. A polgáriság varázsa még mindig — s egyre inkább — mítoszalkotó erő.

46