Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Klaniczay Gábor: Nők a falon (Gondolatok az aktposzter természetéről)
Klaniczay Gábor Nők a falon Gondolatok az aktposzter természetéről JLmikor úgy tizenöt éve az első meztelen nőt (egy Kishin Shinoyama nevű japán fotós népszerű poszterét) kiszögeztem szobám falára, ezt világnézeti hitvallásom részeként tettem. Úgy gondoltam, a poszterdekoráció jól illeszkedik valamiféle fiatalos, nem-polgári életformához, a meztelen nő pedig, amellett, hogy szép és vonzó (s ezért szívesen nézem), hirdeti, hogy a meztelenség kérdésében (s a hozzá kapcsolódó dolgokban) a teljes szabadság híve vagyok. Amikor az illető kép már kint volt egy ideje, hirtelen problematikus lett: annyira azért mégsem fontos ez az egyetlen meztelen nő, akit ráadásul nem is ismerek, hogy midennap őt bámuljam. Másokat is kiraktam mellé, s egy idő után cserélgetni is kezdtem őket. Ez persze újab problémákhoz vezetett: a falamról szimultán rámkacérkodó pucér, olykor obszcén szépségek valóságos háremmé verődtek össze, rivalizáltak, gyakran rontották egymás hatását, újabb és újabb anatómiai összehasonlítgatásra sarkalltak. Bár ez korántsem volt kellemetlen vagy unalmas, mégis összezavarta a lakberendezésről s az aktdekorációról kialakított eredeti elképzelésemet. Hogy ne látsszon a dolog túl fontosnak, s hogy a magam szerepe is vállalhatóbbnak tűnjön, ismét új elképzelést alakítottam ki. Az aktposzter — gondoltam ekkoriban — kulturális műfaj, vizuális kommersz. Ellentmondásos funkciói és kétes értéke dacára, talált tárgyként, pop-art hangulattal egy értelmiségi környezetbe, könyvespolcok közé is beilleszkedik. A modell idomainak megadható a kellő csodálat, raffinálatlansága szórakoztathat, esetlenségében lássuk meg az egzotikumot. Észrevehető, hogy a legtöbb efféle kép sajátos történelmi hangulatot áraszt, még akkor is, ha csupán az időtlen „téma” igénytelen bemutatása. Micsoda hamvas báj árad a századeleji aktmodellek ruganyos testéből! — milyen ostoba kacérkodással illegetik magukat az ötvenes évek Playboy stílusú „mellbombái”! — milyen hamis romantikát árasztanak a David Hamilton stílusban, homályos keleti díszletek között csupaszon hajladozó hippi tinédzserek! — milyen démoni dinamizmussal viseli meztelenségét a hetvenes évek néhány aktmanökenje! Foglalkoztatott, érdekelt a műfaj, bár idővel, feminista barátnőim érveinek hatására be kellett látnom, hogy mindez mégsem elfogadható dekoráció. Az aktposzter ugyanis, mondták, visszaél a női testtel, közszemlére teszi, olcsó vizuális élvezeti tárggyá alacsonyít- ja. S ha szobám falára teszem, „történelmi” érdeklődés ide, „kultúrkritikai” távolságtartás oda, nem különbözöm azoktól, akik „cuncusokkal” kitapétázott legényszobájukban, szerelőműhelyükben, garázsukban — úgymond — fallokrata ábrándozással édesítik monoton életüket, kompenzálják esetleges sikertelenségüket. Megggyőztek. A meztelen nők idővel így sorra lekerültek a szobám faláról. A legutolsó, Nastassja Kinski a kígyóval (egy gyönyörű Avedon poszter) a lakás legkisebb helyiségében kötött ki. A történelmi helyzet is sokat változott azóta. A meztelenség tabuja, részben a hatvanas évek felszabadító mozgalmainak hatására Magyarországon is egyre porózusabb lett. Előbb a nudisták vívták meg sikerrel szabadságharcukat Délegyházán, majd a színésznők (sőt: a színészek) fedték fel egyre merészebb módon testük rejtett bájait — színházakban, 27
