Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Botlik József: Tolnai Ottó: Gyökérrágó: [könyvismertetés]
elfogadni például Fülepnek azokat a súlyos tévedéseit, Fodor által halvány ellenvéleménynyel leírva, amelyek Németh László és Illyés Gyula megítélésére vonatkoznak. Amennyire a személyeket és a témát ismerem, az a véleményem, hogy ezek a feljegyzések Illyés életében meg sem jelenhettek volna. Vagy ha igen, csak azonnali cáfolattal. Kell-e ragozni tovább? Ezer este Fülep Lajossal. Ennek kapcsán száz este Fodor Andrással. S remélem, még ki tudja hány száz este . .. Minden kifogásom ellenére is. Mert ezt a két kötetet még többször elő kell venni. Csak közben rettegve gondolok arra, hogy találkozom Fodor Andrással. Mert csak az járna az eszemben, hogy utána rohan haza, papírt és tollat ragad, s lejegyzi, hol találkoztunk, milyen ing volt rajtam, elmosolyodtam-e és mit mondtam. Nyugtalanító könyv ez. (Magvető.) Mátyás István Tolnai Ottó: Gyökérrágó Tolnai Ottó legújabb verseskönyvét, a Gyökér - rágót olvasva (Újvidék, Fórum, 1986) az az érzésünk, mintha egy dokumentumot tartanánk a kezünkben. A jeles vajdasági magyar író sokműfajú alkotó, verses és novelláskötetek, regények, színdarabok szerzője. Fáradhatatlan kísérletező, legutóbbi művében is rendhagyót alkotott. A Gyökérrágót verseskönyvként jegyzi, azonban — úgy látjuk — jóval több annál, mert továbblépett benne. Ezt egyébként már vártuk a művészetéről írott jegyzeteinkben. Ekkor említettük, hogy Tolnai Ottó az 1980-ban megjelent Világpor című verseskötetében a csúcsra érkezett, majd regényében, a Virág utca 5-ban (1983) többnyire szélesítette korábbi eredményei alapjait. A Gyökérrágóban újra a szintézis felé tett egy lépést: könyvének első részében a Világpor című verseskönyvét, második részében pedig a Virág utca 3 című regényét folytatja. A Gyökérrágó első része — ahogyan ő jelzi: könyve — aperszüket, zanzákat, képaláírásokat tartalmaz, ahol „a szűnni nem akaró epezöld félelem / tölti ki immár költeményekbe fúlt / fél életem”. Mi ez az epezöld félelem? Tolnai Ottó az újvidéki Magyar Szó című napilapnak adott nyilatkozatában mondotta a Gyökérrágó megjelenése alkalmából: „Meg akartam állítani a Világpor atomizálódási, széthullási folyamatát, az ott ciklusokba szerveződő cím nélküli töredékeket most külön-külön címekkel ellátott kerek, lehetőleg minél tökéletesebb, önálló egészekké akartam emelni, formálni. Bizonyosságra volt szükségem, hogy az alapegységek állnak, szilárdak. A világporok — virágporok egyik vonalán / liszt-gipsz-tengeri só-indigó / az azúrig / az Úr / jutottam, konkrétan az Adriáig. Az alföldi emberben hihetetlenül erős a tenger utáni vágyakozás, egyáltalán nem véletlen, hogy Rónay mediterránnak nevezte a szabadkai Kosztolányit. A képaláírások cimű ciklusban a jugoszláv festők tengerképeiről szóltam — ujjaimmal érintettem azt a bizonyos elérhetetlen kékséget.” A köznapi világ felé közelít Tolnai Ottó a Gyökérrágóban, mintha valamelyest távolodna az avantgárdtól, s egyre inkább „csak” a saját világának regisztrálása kötné le, nyomon követve az egyféle módon lezajló átváltozásokat. A Gyökérrágó fedőlapján egy kutyafejű jól öltözött polgárt, egy tatárt találunk — Bicskei Zoltán rajzát —, aki sajátos — belső — átváltozáson megy át, a belső borítón pedig két régi családi fotót. Az egyiken egy kislány tartja a nagy bika láncát, a másikon pedig a família fényképezkedik, amikor a mészáros már felemelte a taglót az állatra. A kutyafejű tatár rajza és a családi fotók a versekben érzékelhető állati-angyali átváltozásra, s a Virág utcai események dokumentumszerűségére utalnak. A verseskötet első része dióhéjba zárt „tolna- is” világ, lemeztelenítve, csontsoványítva, „ahol a bárány elvetélt / nyúzom az embriót / szűzpergamenre írom / a bárány elvetélt”, ahol valami állandó szégyenérzet elegy pírja, léggömb vagy gömbvillám önti el az arcot, s bumerángforma tó a Palics, ott Szabadka mellett. S a gyermekkor, az idillivé szelídült gyermekkor, amikor „kilyukasztott nyelvünkön ostyaként olvadnak / a gyerekkor halvány UNRRA-drapp vonatjegyei”. S a lényeg: ne tegyünk vérszopó nadályt a nyelvünkre, de egzotikus gyümölcskéket sem, hiszen már csak zsigereink üvegcsimbókjai villantják egymást csilingelve, s boldogan vakulunk meg. „Olyan emberekkel barátkozom — írja a költő — kiknek / hosszú szögeket vertek a talpukba / hosszú szögeket vertek a tenyerükbe”. Miközben künn egy kisgyerek — pirulékony, szédülékeny, reszketeg — óriás véreres húgyhólyagot ölelget. Valaki menet közben hozzányomja a csikket, hogy a hólyag a kisgyerekkel el ne repüljön. A szinte közhelyig lekoptatott köznapiság található az első könyv számos prózaversében, de mindegyikben van egy-egy jelző, sor, mely igazi költészetté teszi Tolnai Ottó verseit. Erre jó pél90
