Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Grezsa Ferenc: Csoóri Sándor: Készülődés a számadásra
Gr ez s a Ferenc Csoóri Sándor: Készülődés a számadásra 939 kritikus történelmi pillanatában, Németh László Kisebbségben című röpiratának vitájában Bajcsy-Zsilinszky Endre a honi esszéműfajt a „pánliterárizmus” fogyatékosságában marasztalta el. Ahelyett hogy a „felsőbbrendű magyar politikai cselekvést” szolgálná, a szellemi életet az irodalommal azonosítja, s e vérszegény filozopterkedésben önnön horizontját is beszűkíti — hangzott bírálata. Azóta sok minden történt a hazai (irodalmi) közgondolkodásban, mégis túlzás volna állítani, hogy már túl vagyunk a nagy magyar politikus diagnosztizálta betegségen. A konszolidáció „szélárnyékos”, majd problematikussá váló időszakában is mindennapos tapasztalat képzelet és akarat kóros beszűkülése, a gondolkodás reflexszerű működése, az író szavaival: a „félig létezés nyomorúsága”. Csoóri Sándor esszéírása — különösképp a Nomád napló, A félig beavallott élet és a mostani kötet, a Készülődés a számadásra tanulmánytrilógiává szervülő kiváló sorozata — értekező prózánk mai állapotában a legjelentősebb kísérletnek számít a Bajcsy-Zsilinsz- ky-féle eszmények és normák érvényesítésére, tárgykör s szemlélet kitágítására. Számára az irodalom jóval több szakmánál: a „teljességre vágyó ember” vívja meg benne a maga „függetlenségi harcát”; a műveltség — a pusztán mesterségbeli tudást meghaladón — mindenekelőtt a „létben való jártasságot” jelenti; közeg és idő pedig (elhanyagolható kulissza helyett) olyan terep, ahol „szükségszerűség és cselekvés” mérkőzik egymással. E törekvésében sikerrel kerüli ki az egyoldalúság csapdáit: a filozofikus időtlenségét épp úgy, mint a publicisztikus konkrétságét. A Csoóri-prózát politikai esszéként lehetne definiálni? Egy másik szerep ellentett irányába szűkítenénk le karakterét. Szóhasználatában a politika sohasem az „egzigenciák” tudományát jelenti, nem is a vezetési stratégia és taktika gyakorlatát, hanem a közügyekért érzett felelősséget és aggodalmat. Olyan „metapolitikai” szemléletet, amelyben a morál a jellegadó. „Az irodalom is gyakorlótér nálunk. Az erkölcsi bátorság edzőterepe. Az autonóm ember kiképzőtábora” — szögezi le. Csoóri nem annyira a hatalmat legitimáló eszmékkel konfrontál, mint inkább hibásnak ítélt magatartásmódokkal; etatista programok helyett jobbára emberi létezésmodellt körvonalaz; gondolatmeneteinek súlypontja mindig egyfajta etikai érdekű életrecept megfogalmazása. „A belső autonómia nemcsak a politika, a szellem életszükséglete, de a létezésé is” — hangzik vallomása. A teljesség birtoklásának vágyával, íróként fordul szembe az értelmiségi életforma devalválódásának folyamatával, a „szellemi kiskorúság” tüneteivel. Úgy érzi, mint alkotó, a történet egésze helyett a hírmorzsák és félinformációk töredékességére kényszerül, kompetenciája az elemzés és alkotó munka távlatosságából a puszta tájékozódás, a „szimatolás” pótcselekvésévé szürkül, s mintha egyre erőteljesebb áramlás sodorná a „magánélet öblei” felé, ahol az igazság-, heroizmus- és kockázatvállalás helyett létezését már csak a jólértesültség, a siker és a halogatás álértékei szabályoznák. „Korszakok múltak el tudatosításuk nélkül. Olyan értelmiségiek voltunk, akik szentségtörő, pőre és igaz gondolataikat majd csak az emlékirataikban közlik. Már a jövőben is múltra ítéltetve” — írja. Csoóri ellenáll e gravitációnak, s a negatív folyamatokkal a szellemi függetlenség és kreativitás eszményét fordítja szembe. Nem tárgya, hanem alanya akar lenni sorsának. „Minden jó író végül is a többiek Krisztusa. A dráma benne és vele történik meg” — fejtegeti. Lételeme a polémia, a védtelenség 79
