Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - KRITIKAI KÖRKÉP - Sz. Kürti Katalin: Holló László és a nemzeti festészet
Sz. Kürti Katalin Holló László és a nemzeti festészet* JL -Ж-оНо László — leszámítva külföldi tanulmányútja és katonáskodása idejét — az Alföldön élt. Kiskunfélegyházán született, földközelben. Amikor feltették neki a kérdést: mi adott célt, erőt a munkájához, azt felelte: a két nagyapám. Egyiktől szívet, másiktól kitartást örököltem. Nagybátyja, Holló Lajos, a Magyarország című lap szerkesztője izzó hazaszeretetre nevelte, Móra Ferenccel való barátsága, majd rokonsága méginkább érzékennyé tette szülőföldje táji szépsége, emberi arculata iránt. Korán meghalt édesapjára s gyerekkori rajzaira így emlékezett: „Ötéves koromtól rajzolok, a petróleumlámpától megvilágított kerek asztalt körbeülő testvérek között vidám, nagy mulatságok közepette. Ha ágyban fekvő beteg édesapámtól képeskönyvet kértem, azt mondtam, olyan legyen, amiben ló van. Kiskunfélegyházán nagyapám sarokházából a zsibongó, színáradatban fürdő piacot láttam. Ez pikturámban egész életemen átvonul a maga teljes, igazi, népi mozgásában és színgazdagságában.” Majd máshol: „Festői látásom egész zsenge koromban megvolt, hetvenhárom éves fejjel még most is a nagyapám újfalusi tanyáját, a félegyházi piaci kofákat látom a maguk ragyogó színességében. Ez üldöz, kerget egész életemen keresztül.” Aztán másféle hatások jöttek: a századforduló dinamikusan fejlődő Budapestjén, majd a „világ” művészeti központjaiban: Münchenben, Párizsban, az izmusok forgatagában tanult. Ott is maradhatott volna (tanítványok, lakás várta Párizsban 1914-ben), de végleg hazatért. Ugyanazt vallotta, amit Tornyai János írt Kiss Lajosnak: „Nekünk van igazunk, akik — öntudatlanul bár — azért jöttünk haza Párizsból, mert szerettük a fajtánkat és éreztük, hogy itt van a legnagyobb köd, itt kell legjobban tömi, oszlatni a ködöt. írással, képpel, felolvasással, múzeummal.” Tomyaiék Hódmezővásárhelyen a Művészek Majolika és Agyagipari telepét, az Alföldi Művészek Egyesületét, Hollóék Debrecenben a vidék első Művészházát (1924—27) és az Ady Társaság képzőművészeti tagozatát (1927—1949) hozták létre e szellemi köd oszlatására. 1927-ben, majd 1945—48 között a nagyerdei művésztelep létrehozásán fáradoztak. A felszabadulás után Holló Lászlót jelölték az alapítandó telep vezetőjéül. A művész ekkor, de előbb is, 1927—1931 között, mint az Ady Társaság osztálytitkára, önzetlenül dolgozott a közügyekért, a debreceni művészeti közélet felvirágoztatásáért, az ország haladó művészeti köreihez (KÚT, UME, Nyugat, Kelet Népe) való közelítéséért. Igazán azonban festészetével harcolt, protestált. A Debrecen- városszéli, Margit utcai házból (ma itt emlékmúzeuma van) úgy tekintett ki a közeli pusztára, a Tilalmasra, hogy a földbe süppedt tanyák, roskadt présházak egyszerű lakóinak életében látta és láttatta az egész magyar paraszti sors drámáját. Nagyerejű látomásaiban plebejus hevülete, megszállottsága, prófétai dühe öltött testet. Mint annyi más kortársának a század elején, neki sem adatott meg az öncélú művészkedés, csak a pikturának élés. Szociális indítékú, társadalmi gondoktól terhes művészete mellőzte a leíró szándékot, annál nagyobb szerepet szánt a kiáltásnak, a lázadásnak. Ez a program határozta meg művészete expresszív jellegét. Ez az etikai tartás rokonította, rokonítja a magyar zene, irodalom, képzőművészet, közelebbről az alföldi festők legjobbjaival. A portréhűség , az életképszerűség sohasem érdekelte. Kérészszedői, aratói, tehénpásztorai, lucernakaszálói, Tócós-kerti, tiszadadai, tilalmasi ismerősei festményein jelképi * A száz évvel ezelőtt Kiskunfélegyházán született Holló Lászlóra emlékezünk. 93
