Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Horpácsi Sándor: Fülöp Károly: Vándor voltam: [könyvismertetés]
megszívlelhetnék Tüskés figyelmeztetését. A ki- teljesedett életművet helytelen a gyengébb darabok felől megítélni, de ugyanolyan káros lehet a halványabbak remekművé hozsannázása. Van, ahol tüzetesen elemez a szerző (például Takáts Gyula vers-prózáját, a Hideg-tüt analizálja), máskor tömör, találó jellemzéssel is beéri. Tárgy- ismerete fölényes, de erre az anyagra szerény, nem műveltségfitogtató utalásokból következtethetünk. Az objektív elemzéseket gyakran vallomások vezetik be. Egy alkalommal tanúja a Fodor András-vers születésének, máskor a hatvanas évek belvárosi társaságára emlékezik. A fogalmi elemzésből végül is csak a nehézkességet, a spekulációt utasítja el, az elméleti megközelítésnek sok szép példáját adja — az élményszerűséget mindvégig megtartva. A Hang, szó, szín című részben a múzsák testvériségének jegyében zene, irodalom, képzőművészet összefonódását vizsgálja, — legemlékezetesebben talán Bartók, Kodály és az írók kapcsolatában. Hogyan találkozott a bartóki példa a népi írók programjával? Tüskés a népdal, nép- költészet, népművészet inspiráló szerepében, a falu, a parasztság megismerésében, a „testvérnépek” eszményében fedezi föl az érintkezési pontokat. Elemzi Kassák és Weöres Bartók- versét és két eltérő líraszemléletet is kimutat. Emlékezetes, szép írás a Kodály és Illyés (egyáltalán a Nyugat második nemzedéke) szellemi rokonságáról szóló. Martyn Ferenc Berzsenyisorozatát a niklai poéta talányos személyisége, versei felől közelíti meg. Máskor kritikai műveiben él képzőművészeti párhuzamokkal. Reich Károllyal és Varga Imrével készített interjúi a Bertha Bulcsú beszélgetéseire jellemző oldott- ságra, az alkotó egyéniségét, gondolkodását, ízlését, múltját, környezetét rekonstruáló képességre példák. Olykor a „közlésre fésült szövegből” már többnyire kimaradó „nyers felhangokból” is ízelítőt ad. A hely szelleme ciklusnak Babits Mihály, a 10-es, 20-as évek pécsi avantgárdjának tagjai, Fülep Lajos, Weöres Sándor a hősei. Külön ki kell emelnünk a „szárszói jegyzeteket” („Mert ez itt egy divatos nyári fürdő”). Itt Tüskés Tibor szociográfiai műhelyébe is bepillanthatunk. Milyen a mai Szárszó, s mit tudnak itt József Attiláról? A kép nem túlságosan szívderítő: tájékozatlanság, legendák, torzítások mindenütt. Az iskolában az „általános tanügyi helyzethez” gyűjt adatokat. A tényekkel valahogy még csak tisztában vannak a tizenévesek, ízlésük azonban riasztó. Tüskés a szerzők megnevezése nélkül három szöveget ad a tanulók kezébe. 19-nek a sláger, 13-nak egy századvégi kismester zöngeménye tetszett a legjobban József Attila költeményében csak hatan gyönyörködtek. Tüskés Tibor Triptichonjában nemcsak a sokféle szakértelem, a szerteágazó érdeklődés értékelhető, hanem az élmény közvetítésének, átadásának ritka képessége is. (Szépirodalmi, 1986.) Olasz Sándor Fülöp Károly: Vándor voltam Fülöp Károly posthumus verskötetéről nem tudok szabályos recenziót imi. Nemcsak azért, mert ismertem a szerzőt, de az elfogódottság miatt sem. Nem tanított (a feleségem osztályfőnöke volt), de már tanárként a nyári vakációmon az első utam mindig hozzá vezetett, az akkor már nagy tekitélyű, idős mesterhez, hogy (kezdő pedagógusként, írogató filoszként) képletesen a lábaihoz ülve hallgassam ízes elbeszéléseit, szellemes kiselőadásait irodalomról, történelemről, Erdélyről, a vidéki értelmiségi lét Scylláiról és Charibdiszeiről. Ekkor már nyugdíjas volt, szerényen, s — talán nem sértő a szó — bizony szegényesen élt a könyvei között (mi lett a sorsuk?), az emlékeivel. Úgy is hallgattam kicsit ijedten, mint jövendő sorsom, a vidéki pedagógus — értelmiségi lét, helyesebben ellehetetlenülés modelljét. Tisztelettel, de mindenkor izgatottan, felajzottan, mint amikor értéket látunk méltatlanul, kihasználatlanul elkallódni, elveszni. Fülöp Károly, Károly bácsi magányos volt, de bölcs derűvel és már belenyugvással beszélt az életéről: Nagyenyedről, a szeretett szülővárosról, Kolozsvárról, az első világháborúról, „Erdélyi Jóskáról”, s mindig, mert minden alkalmat megragadott, Adyról. Szemérmes volt, önmagáról keveset szólt, s akkor is enyhe szarkazmussal, öniróniával. Egyszer pl. a kopaszságáról beszélt, hogy miért vágatta le a haját. S lám, milyen a sors, illetve az irodalom! A történettel, illetve Fülöp Károly nevével (már Károly bácsi halála után) Kacsó Sándor grandiózus önéletírásban (Virág alatt, iszap fölött) találkoztam ismét, hitelesítve, igazolva mintegy a szeghalmi nyári délutánon hallottakat. S nem csak azokat. Azt is, hogy Fülöp Károly nem volt akárki, s ha sorsa szerencsésebb, vagy ő maga kicsit erőszakosabb, ügyesebb, rámenősebb, bizony sokkal többre is vihette volna. Költőként, literátorként is akár. Elég legyen itt csak utalni arra, hogy ebben az álmos alföldi nagyközségben (azóta „város”) lapot szerkesztett, amelybe a napi hírek mellé be tudta csempészni az irodalmat is. Mondjuk ki! bizony kicsit garabonciásnak is tekintették a derék szeghalmi parasztpolgárok, aki szépnek talán szép, de haszontalan dolgokkal üti agyon az ide91
