Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Bakonyi István: Tüskés Tibor: Pilinszky János alkotásai és vallomásai tükrében: [könyvismertetés]
Talán ennél is fontosabbak a részletek, amelyekben a második világháború Pilinszkyre gyakorolt döbbeneté a tárgy. Persze ezek a vonatkozások a legismertebbek; a Francia fogoly vagy a Harbach már a középiskolai tananyagba is bekerültek, s aki mást nem is, de azt tudja a költőről, hogy páratlan lírai értékekkel gyarapította a háború kiváltotta irodalmi termést, az antifasiszta és humánus költészetet. Tüskés egyrészt megismétli könyvében a közismert tényeket, de tovább is árnyalja azokat. Megtudjuk, hogy 1944-ben egy vers sem született, s azt, hogy 1947-ben tíz mű jött létre. „Auschwitz után is kell verset írni, mondja, legföljebb másmilyent, mint előtte ... A háborút, a lágerek világát ambivalens élményként éli meg: irtózik az erőszaktól, a bűntől, szenved a kiszolgáltatottságtól, ugyanakkor a háború »tanításában« az ember megszentelődésének lehetőségét is látja.” — írja a szerző. Találó és igaz megjegyzések! Elet és mű egységét itt mutatja föl a legtökéletesebben. Pilinszky ugyanis örökre beszívta magába a szörnyűséges élményeket, s költészete leglényegesebb gyökerévé tette azok együttes és összetett világát. A kötet lehetőségeihez mérten részletesen vázolja Tüskés az 1945 utáni helyzetet is. Azt például, hogy Pilinszky ígéretes pályakezdése, Trapéz és korlát c. kötete nagy reményekre jogosított, ám a politika torzulásai az ő számára éppúgy a hallgatás éveit hozták, mint a magyar irodalom szinte egész élvonala számára. Közben persze olyan remekművek születtek, mint az Apokrif vagy a Négysoros, melyeket alapos vizsgálat alá vesz a monográfus. Ezek a példák jól mutatják, hogy a pályarajzközpontú feldolgozás jól megfér a műelemzéssel. Tóth László is ezt hangsúlyozza a Könyvvilág 1986. decemberi számában a Négysoros elemzésével kapcsolatban: „ . . . Tüskés Tibor valamennyi erényét — alaposságát, mindenre kiterjedő, körültekintő figyelmét, beleérzőkészségét, lenyűgöző tárgyi tudását, könnyed eleganciáját — egyesíti magában, hogy aztán »a mában folytatódó, az örökké megismétlődő passióélmény költői megfogalmazását« lássa ebben a versben”. E monográfia újszerűsége egyebek közt abban rejlik, hogy leszámol néhány olyan legendával, mely Pilinszkyt körülvette. A reális kép felrajzolásában persze Tüskést segíti, hogy időközben lezárult az életmű, és — sajnos — ma már nincs módja a költőnek arra, hogy módosítsa a róla elmondottakat. Természetesen vannak legendaértékű vonásai ennek a pályának. Például a szűkszavúság, a nyelvi szegénység, a néhány terméketlen esztendő stb. Ezek — néhol ugyan vitatható — tények, de az is igaz, hogy egynémelyikü- ket maga a költő is előszeretettel táplálta. Az olyan legendát, mint az állítólagos hadifogság, Tüskés persze könnyűszerrel cáfolja, s a versajánlásokkal kapcsolatban sem hallgatja el véleményét. (Pilinszky ugyanis gyakran évekkel a mű megszületése után írt ajánlásokat.) Mindezek filológiai igazságok. Fontosak, de náluk fontosabb az a világos gondolatmenet, amely az egész könyvön végigvonul. A szerző meggyőzően írja le a befutott pályát, a születéstől a halálig, a költő indulásától a művészi beérésig. „Ahogy időben távolodik az átélt eseményektől, az élmény úgy válik költészetében egyre elvontabbá, általánosabbá, jelképesebbé” — mondja ki Tüskés az egyik legjellemzőbbet e líra lényegéről. Egy másik, már inkább esztétikai sajátosság: a dalforma továbbvitele, majd megtöltése hihetetlenül feszült, drámai tartalommal. S ha már a legfőbb sajátosságokról szólunk, említsünk egy következő, etikai értéket: a hűséget is. Olvashatunk arról, hogy a dogmatikus kultúrpolitika éveiben hallgatásra kényszerített költő önmaga hangjához mindvégig hűen vészelte át a legnehezebb időket, s ennek a 60-as években népszerűség és szakmai elismertség lett a következménye. (Kb. a Harmadnapon c. kötet fogadtatásától.) Mindebből már törvényszerű a következő lépés: a költő kortársaira gyakorolt hatása. „Nyelvi sűrűsége és intenzitása, formai tisztasága, a megfogalmazás tömörsége és pontossága, a közlés szuggesztivitása valósággal iskolát teremt.” — írja Tüskés Tibor. Ez a kijelentés minden bizonnyal igaz, de ma úgy látjuk, hogy ez az iskola az idők folyamán kevésbé bővült tovább. Más irányok erősödtek föl az újabb magyar lírában, mégha Pilinszky morális tartása — stílustól, kifejezésformától függetlenül — változatlanul nagy példa is lehet. Az is természetes, hogy senki — így monográ- fusa sem — kerülheti meg vele kapcsolatban a misztikát, a mitoszteremtést. Tüskés kiindulópontja itt az, hogy a költő léte az elsődleges, nem a teológusé. Misztikájának két fő összetevője az istenközpontú világkép és a vallásos átélés, ihle- tettség. Ezekben a részletekben a reális interpretáció uralkodik; hiteles képet kapunk a költő gondolatvilágáról. Mint ahogy ugyanilyen hiteles az a vázlat is, amely a 60-as, 70-es években elszaporodó utazásokat, nemzetközi szerepléseket veszi sorba. Elénk áll közben egy olyan költő képe, aki — némiképp szemben a közhiedelemmel — megpróbálta a létezés mind teljesebb birtokbavételét, az élet gazdagságának meghódítását. Még akkor is, ha éppen olyan esendő volt, mint legtöbb kortársa. Tüskés jól érzékelteti ugyanakkor a többletet, ami Pilinszky sajátja. A könyvben megjelennek a barátok vagy azok a szellemi nagyságok, akik hatást gyakoroltak rá (pl. Ted Hughes, Gabriel Marcel, Simone Weil, Kondor Béla, Kocsis Zoltán). Reális a pálya rajza is; szé89
