Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Szekér Endre: Szabó T. Attila öröksége

Attila szerénységéről, tudományos eredményeiről, terveiről — több mint nyolcvanévesen, a halál közelében.

„Minden kedden délután két óra körül összeültek az Erdélyi Szótörténeti Tár munkatársai, hogy a kolozsvári egyetem egyik szobájában megbeszéljék Szabó T. Attila profesz- szorral a helyi tennivalókat” — jegyzi meg Kiss Károly. Életének utolsó keddjén is gyalog ment a kolozsvári utcán az egyetemre, amikor hirtelen összeesett, meghalt. A szó szoros értelemben véve a haláláig dolgozott a Szótörténeti Táron. Ezt a szívósságot és munkasze- retetet egy többször elmondott történetével is összefüggésbe lehet hozni. Teológusként Angliában is tanult, és Londonban töltött egy hetet. Nagy hatással volt rá a Trafalgar Square-en álló Nelson-emlékoszlop egyik felirata. Nelson a trafalgari tengeri csata előtt napiparancsot adott ki, melyből a következőt ragadta ki: „Anglia elvárja minden fiától, hogy teljesítse a maga kötelességét.” A későbbi nyelvészprofesszor egész életre szóló útmutatásként, hatásként idézte e mondatot. Ez is éreztette következetességét, hivatástudatát, munkaszeretetét: úgy tartotta, hogy neki is meg kell tennie kötelességét nemzetével, népével szemben. A magyar nyelv múltját, anyanyelvét kell mindig kutatnia, vallotta Szabó T. Attila a hetvenes években a Kiss Károlynak mondott egyik vallomásában.

Munkásságának egyik területe a néprajzzal fonódik össze; a településtörténet, a hímzéstörténet, a néprajz és a nyelvtudomány határterülete érdekli. 1937-ben jelenik meg Szász- nyíres település-, népiség-, népesedés- és helytörténeti viszonyai című munkája, 1938-ban Bábony története és települése, 1939-ben két kötetben adja ki a Levéltári adatok faépítészetünk történetéhez, 1947-ben az Erdélyi népi mesterek és tisztségviselők a XVI—XIX. századból cimű munkáját. A népnyelv, a nyelvjárás kutatása pedig a szűkebb értelemben vett nyelvészethez tartoznak. A Nyelv és múlt című válogatott tanulmányait tartalmazó kötetében külön fejezetbe gyűjti a régi és mai nyelvjárással foglalkozó írását. S itt kell megjegyeznünk, hogy alapvető fontosságúak a moldvai csángóknál végzett kutatásai. Szabó T. Attila a következőképpen rendszerezi, csoportosítja őket: a hétfalusi, a gyimesi, a bukovinai, a moldvai csángó-magyarság. Érdekes tanulmányt irt a moldvai csángó csillagnevekről. A hajnali és az esti égen látott legfényesebb csillag, a Venus neve a csángóknál hajnali csillag, regveli csillag, régveli sillag stb. „Mikor a hajnali csillag jön, akkor villámodik”, mondták a professzornak a csángó „nyelvmesterek”. Vagy: „mejik csillag felteccik hamarább, monygyák vacsarajai csillag”. Vagy: hosszabb tanulmányban elemzi a kicsinyítő képzőket a moldvai csángó nyelvjárásban, („apika, öregapika, lábikó, lányikó, Gyurkacska” stb.) A szó és ember című kötetében több tanulmányt közöl tájszavaink életéből: a bazsálrózsa, a bazsarózsa, a becstele, bestelen stb. alakulásáról. így a XVI. században elterjedt „bestye к ...: kurafi” szókapcsolatban a becstelen- bestye— bestelen alakváltozatokra figyelmeztet. A felimeg, a fersing és rokonságuk című tanulmányában kb. 30 oldalon vizsgálja a szó alakváltozatait, használati körét, szókapcsolatait, és később a néprajzi szakmunkákat is feldolgozza, a vizsgált „viseletdarabbal” kapcsolatban. Például а XVI—XVII. századi gyakori használat után elavulhatott a felimeg, feling, és a fersing székely szó terjedt el mint a népi viselet része (kalotaszegi, torockói).

A nyelvtörténet, a szótörténet Szabó T. Attila legkedvesebb kutatási területe. Egyik legjellegzetesebb kötetcíme: a Nyelv és múlt. Utolsó interjújában is azt mondta: „a szereplő személyek ajkán, tollán elámító veretes nyelvi gazdagságban suttog, beszél, kiált a múlt „mindenki számára, akinek „van füle a hallásra”. Ebből a vallomásrészletből emelték ki a jelképes erejű címet: „Suttog, beszél, kiált a múlt” ..., melyet figyelt, észrevett, megmentett az utókor számára. így szívesen foglalta össze Nyelvünk finnugor eredete és rokonsága című tanulmányában az erről tapasztaltakat. („A magyar nyelv finnugor eredete és ezzel együtt a finnugor nyelvek rokonsága ma már a nyelvtudományban olyan sarkigazság, amilyen sarkallatos tétel a újlatin nyelvek, a szláv nyelvek vagy a török nyelvek közös alapnyelvből való leszármazáson nyugvó rokonsága.”) Másutt pedig érdekes megállapításokat tesz a nyelvtörténeti kutatás új útjairól, a Bárczi Géza és Benkő Lóránd munkája alapján kibontakozó nyelvjárás-történeti munkálkodásról, a jövevényszókincs vizsgálatáról stb. Alaposan vizsgálja a magyar bilabiális „v” nyelvemlékes jelölé71