Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Berkovits György: A barátom regénye: regényrészlet

szekrényeken kívül csak egy hatalmas kettős ágy volt található benne. Ahogy az ágyra tekintett, Ckó azt hitte, elpirult. A rengeteg ágyneművel bevetett ágyat tarka ágyterítővei takarták le. A térítőre csobogó patakot, kerek erdőt, rohanó szarvascsordát terveztek. A bükkfa illatú szobában a valószínűleg bükkfahasábok zajosan lobogtak a vaskályhában. Ckóban motoszkált, hogy befeküdhetnének abba az ágyba rögtön. Bár még csak délelőtt van. De miért ne. Pakolásztak és kezdtek átöltözni síruhába. Vetkőztek. S a barátomnak be kellett vallania, hogy nemhiába tartott ettől, a Tomits Klárával töltendő hétvégétől. Mert hogy tartott tőle, az biztos. Legfeljebb elnyomta magában. Bár a lány egyből ráállt az utazásra. Tehát nem volt ellenére, hogy együtt aludjanak. Most meg egymástól elfordulva vetkőztek. S szótlanul. A csend idegesítővé vált. Ckó érezte, furcsa és kínos a helyzet. S mind furcsább és kínosabb. Ahogy egymás után vetik le a ruhadarabjaikat. A barátomat egyre inkább eltöltötte az idegenség. Valami távolság. Valami görcs. Amitől Ckó félt, bekövetkezett. Nem is mert rápillantani a csaknem pucér lányra. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy megérintse. Hogy belécsókoljon. Hogy ledöntse az ágyra. Elképzelhetetlennek. Az a levél járt az eszében, amelyet nemrégiben kapott válaszul Tomits Klárától: „... Azt hiszem, hogy a ’strucckomplexus’-ban teljesen igazad van. Ez talán azért van így, mert nem vagyok egy akurátusan pontos mérnökember típus. Aki mindent szeret tökéletesen tisztán, elhatározva látni...” Felöltöztek a síeléshez. Egész nap csúszkáltak. Rengeteget estek. A vén házinéni meleg étellel várta őket. Befalták percek alatt. Nedves ruhájukat szárazra kellett cserélniük. Megismétlődött ami délelőtt. Kísértetiesen ugyanúgy. Ckóban elhatalmasodott megint a félelem a meztelen lánytól. Pedig hát, Tomits Klára kedves hozzá. Bírja is őt. Mégis van valami áthághatatlan fal köztük. Valami, ami a meghittség hiányára utal. És a szenvedély, hol marad a szenvedély. A barátom nem tudta elképzelni, hogy magától értetődő természetességgel ölelkezzék a lánnyal. Nem tudta elképzelni. Nagyot sóhajtott magában. Az a levél járt az eszében: „ .. . Másodszor pedig, nem szeretem, ha haragszanak rám. Én nem tudok haragot tartani. Ezért inkább félbeszakítok, úsztatok mindent. Lehet, hogy ez még bosszantóbb, mint az összeveszés? Nem vagyok olyan alkat, aki utálni tud valakit. Szeretek mindent a derűsebb oldaláról nézni. Az persze, amit az összeveszésről írtam, nem ránk vonatkozik...” Miután átöltöztek, kávét és forralt bort ittak. Ismét hangot találtak egymással a lobogó fahasábok mellett. Azt az áttételes, fonákos, meredek hangot. Azt az elidegenítő hangot. Az arcuk égett. Megtette a magáét, hogy egész nap friss levegőn mozogtak. Igen, így kell élni. Télen. Bizony így. Nem lehet tovább halasztani. Későre járt. Ágyba kellett bújni. Lassan, komótosan vetkőztek. Elfordultak egymástól megint. Na, most mi legyen, motoszkált Ckóban. Csak nem fog pizsamát venni. Hát, azt nem. Az nagy-nagy szégyen lenne. Különben is ott van Tomits Klára formás teste. Bizony ott. De tényleg. Minden vicc nélkül. A lány meztelenül matatott a táskájában. Ha most nem csinál valamit, Tomits Klára hálóingbe bújik. És kész. Hátulról nézte a lány formás, kerek, talán a kelleténél vaskosabb fenekét. Odalépett hozzá, átölelte. Tomits Klára nyomban felé fordult, magához szorította. Vadul csókolózni kezdtek. Hát ez igen. Nem is hitte volna Ckó, hogy ez a lány ilyen szenvedélyes. A vágytól elfulladva csókolták egymás testét mindenhol. Fetrengtek az ágyon. Hengeredtek, gurultak. Na, most mi legyen. Hogyan tegye a lányt magáévá. Csak úgy ukk-mukk-fukk. Vagy hogyan. Minden oké lenne, gondolta a barátom. De Tomits Klára miért nem tesz egyetlen mozdulatot sem azért, hogy egyesüljenek. Az igaz, marcangolják egymást. De ez még kevés. Hát, ez furcsa. Igen fúrcsa a lánynak ez a tartózkodása. Talán így akarja kinyilvánítani, mindent lehet, csak azt nem. Az a levél járt az eszébe, miközben henteregtek az ágyban: „ ... Hiszen én, de őszintén, jól éreztem mindig magam Veled. Szerettem veled lenni. Talán azért, mert értelmes vagy. Jól tudtunk beszélgetni. Ezen a barátságon kívül, ahogy Te is írod, tényleg nem volt köztünk semmi. Annak, hogy nem válaszoltam, csak a pillanatnyi kényelem lehet az oka. Hogy egy ’relative értelmes ember’ (tőled idézem) pillanatnyi hülyeségből nem ült le levelet írni. Ettől még köztünk, részemről, semmi sem szakadt meg...”

10