Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Vasy Géza: Csönd, ének, csönd...: könyv Buda Ferenc ötvenedik születésnapjára: [könyvismertetés]
Kecskemétre költözött, s igazi kecskeméti polgárrá vált. Ő vállalta a várost, s a város vállalta őt, s így történhetett meg az, hogy lelkes fiatal írók és irodalombarátok összeállították ezt a könyvet születésnapi ajándékul. Buda Ferencet köszöntötték, s ezáltal bennünket is megajándékoztak. A kötet három részre tagolható. Szécsi Margit költői szépségű köszöntő szavai után Buda Ferenc önálló kötetben meg nem jelent írásaiból kapunk válogatást. A következő részben a költőről szóló írásokat olvashatunk, s végül a harmadik rész a bibliográfia. Buda Ferencet kevés szavú költőként tartjuk számon. Sokan már a teljes elhallgatástól is féltették. Szécsi Margit ritmust és jelentést adott e pályának: csönd, ének, csönd egymásutánjával. A csöndből szárnyal fel az ének, s a megfogalmazott ének hívja elő újból a csendet, amelyből majd ismét ének fakadhat. „Ha másoknak ennyi kevés: számomra ennyi is halhatatlan.” — írja a költőtárs. A bibliográfiából tudhatjuk, hogy ez idáig 110 verset és 36 gyermekverset publikált a költő, s ez ha harminc év alatt nem is túl sok, nem is kevés. A halhatatlansághoz valóban elegendő. Buda Ferenc első versei 1955—56-ban jelentek meg az Alföldben. 1956 után pályája több évre messzire kanyarodott az irodalomtól, s újra- jelentkezése valójában az igazi, s most már közfigyelmet kiváltó pályakezdés. Én magam máig emlékszem rá, amint az Új írásban megjelentek versei, (most ellenőrizhettem, hogy 1962 őszén) az, hogy „Trágyateritgető, töretlen nyugalomban / lombvesztő fáink közé az ősz ismét betoppan”, majd néhány hónap múlva az is, hogy „naponta felkelek, / naponta elindulok égbe / ivódnak fejem fölött fehéren / virrasztó csillagaim, táskám / ugráló szíve piros alma”. E közléseket hamarosan, 1963 őszén követte az első kötet, a Füvek példája, amelyet, mint a most újraközölt kritikarészletek bizonyítják, meglepően egységesen, elismeréssel fogadott mindenki. „Nagy tehetségű költőnek” nevezték (Kovács Sándor Iván), olyannak, akinek természetessége „saját költői világból fogan”, aki „magas költői színvonalon” jelentkezik (Ladányi Mihály), akinek „útja felfelé visz” (Kiss Ferenc). A második könyv, az Ébresszen aranysíp (1970) időszakában már természetesnek számított, hogy itt egy öntörvényű költői világ bontakozott ki. Jöttek az elismerések is, a Radnóti-díj, a megyei művészeti díj, majd a József Attila-díj. Ezután következett a hosszú „csönd”, majd a szűkszavú Holt számból búzaszál (1982). Azóta se sok Buda-verset olvashattunk, s azt a nyolcat, amit mégis, azokat három régebbi társaságában kötetben most olvashatjuk először. Aki ilyen ritkán oldja fel önmaga belső csöndjét, annak minden szava, minden mozdulata súlyos. így van ez mindegyik újabb verssel. Buda Ferenc verssé éli a csöndet is, amely nem a közöny, hanem épp ellenkezőleg: a meditáció, az aktív aggódás csöndje; s az egyetemes, a nemzeti és a személyes lét gondjainak megfogalmazódásához vezet: az énekhez. Például ilyenhez: „Nincs remény bennem, nincs félelem, / múltamat, jövőmet elfeledem. / Túl a falon sír földem-vizem. / Kering a bolygó velem. / Két öklöm támasztja homlokomat, / szürke homály a szívemre nő. / Kopog, veri az ablakomat / kontinentális eső.” (Túl a falon). Vagy ott van a ’83 című vers, (amely meglepő módon a Szép versek antológiába idáig nem került be), s amely meggyőződésem szerint nemcsak Buda Ferencnek, hanem a nyolcvanas évek magyar lírájának is egyik alapverse, külön elemzést érdemelne. A költőről szóló esszét és a vele készített interjút a tanulmányokból, kritikákból vett szemelvénygyűjtemény követi. Összesen 47 írásból olvashatunk részletet, s figyelembe véve, hogy „mindössze” három felnőtt verseskötetről és egy műfordításkötetről van szó, az írások száma jelentősnek mondható. De a tartalomelemzés is azt bizonyítja, hogy Buda Ferencnek értő kritikusai voltak és vannak. S végül harmadik egységként következik a teljességre törekvő Buda Ferenc-bibliográfia. Legnagyobb erénye azon túl, hogy egyáltalán van, az, hogy a versek minden megjelenését közli. így nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy mikor és hol volt az első közlés, hanem például azt is, hogy Buda Ferenc legtöbbször kiadott verse, Az elesett katonák emlékére, amely a folyóiratközlés és a verseskötet után idáig hét versantológiában kapott helyet. Általában is a legkülönbözőbb fajta antológiák kedvelt szerzője a költő, hiszen 1986 őszéig (a bibliográfia lezárásáig) 42 (!) magyarországi antológia közölte írásait. A bibliográfiák elkészítése sok-sok türelmet igényel, az eredmény mégsem szokott látványos lenni, csupán „nélkülözhetetlen”. Ez is azzá vált már a megjelenés pillanatában. Igazi értéke használat közben fog megmutatkozni. Esetleges hibái is. Én egyet találtam: Kovács István 1986-os írása, amelyből szemelvényt közölnek, nem található meg a bibliográfiai részben. Buda Ferenc születésnapja 1986 késő őszén volt. Ez a köszöntő könyv a maga öt hónapos késésével is a legméltóbb módja a köszöntésnek, s a város és a megye büszke lehet nemcsak Buda Ferencre, hanem azokra a polgáraira is, akik ily módon tisztelegtek a költő előtt. A költőnek pedig csak azt kívánhatjuk, hogy ha nem is sokasodik énekének száma, a csöndből azért mindig születhessen ének, s az a kevés mindig sok legyen, mindig egész legyen. , Vasy Géza 95
