Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Tüskés Tibor: Integrálódás?: értékteremtés?: Csupor Tibor: Mikor Csíkból elindultam: [könyvismertetés]
vina 1918-ig az Osztrák—Magyar Monarchia egyik keleti tartománya volt, Csemovic székhellyel. A tőle délre elterülő Moldva, illetve Moldva Ia?i — Jászváros — székhellyel román fejedelemség, s már 1861 óta Románia része. A fogalmak körüli bizonytalanságot növeli, hogy Moldava néven említik a szovjet állam megalakulása után Ukrajna egy részét; továbbá a második világháború után Bukovina egy részét is a Szovjetunióhoz csatolták.) De térjünk vissza Csupor Tibor most megjelent könyvéhez! A bukovinai székelyek története a folyamatos vándorlás, a szétszóródás, az „örökös bujdosás” története. Kezdetben vala a madé- falvi veszedelem, a siculicidium, a székelyöldöklés, amikor is 1764. január 7-én hajnalban a határőrség erőszakos szervezésekor a császári katonaság lekaszabolt kétszáz védtelen székelyt. Ezt követte a székelyek nagyobb mérvű kirajzása a Kárpátokon túlra, s az eredetileg hat bukovinai székely település (Andrásfalva, Fogadjisten, Ha- dikfalva, Istensegíts, Józseffalva és Laudonfalva) megalapítása. A bukovinai székely falvak lakosságának egy része 1883-ban az Al-Dunához költözött, és Pancsova közelében három faluban telepedett meg. E falvak: Hertelendyfalva (Vojlo- vica), Székelykeve (Skorenovac) és Sándoregy- háza (Ivanovo). A különféle kisebb kirajzásokat, átköltözéseket, elvándorlásokat (Kanadába, Déva vidékére, Szatmárba stb.) nem számítva, a nagy áttelepülésre 1941-ben kerül sor: a bukovinai székelyek Bácska huszonnyolc községében kapnak helyet, többnyire az elmenekült dobro- voljácok (korábban betelepített szerb lakosság) házaiban. 1944 őszén újabb tragédia vár a bukovinai székelyekre: szálláshelyeiket ismét el kell hagyniok, nyugatra, a Dunántúlra menekülnek. A második világháború harcainak elcsöndesedé- se után újabb lakóhelyet Tolnában és Baranyában jelölnek ki számukra a hatóságok, többnyire a német lakosság kitelepítése után üresen maradt falvakban. Hogy a lakosságmozgás méreteit érzékeljük, egyetlen adatot idézünk: az 1941-es áttelepítés mintegy tizenkét-tizenháromezer bukovinai székelyt érintett. A szociográfia kevert műfaj, megengedi a különféle írói eszközök használatát, az aránytalanságot, a szubjektív és objektív megközelítést. Csupor Tibor könyve az ábrázolás két eltérő eszközével él. Pontosabban: a könyv első és harmadik része riportszerű elevenséggel ábrázol emberi sorsokat, második és negyedik része esz- széisztikus módon beszéli el a bukovinai székelyek történetét és mai életét. A riportok emberi arcokat, egyéni sorsokat mutatnak be. A tanulmányok adatokat elemeznek, általánosítások és következtetések levonására törekszenek. A kötet valódi értékét az emberi sorsok bemutatása adja. Ezekből az egyéni életutakból bontakozik ki a bukovinai székelység valódi drámája. Életutak, amelyek valahol elakadtak . .. Emberek, akik a bányában kerestek megélhetést, akik a téeszek vonzásába kerültek, akik mesterekké, iparosokká lettek . . . Asszonysorsok ... Új nemzedékek . . . Kistisztviselők . . . Értelmiségiek ... Kívül maradtak és késve érkezettek ... Amerikában meggazdagodottak és a Balaton mellett maszekolók... Ezeket az arcokat nem lehet elfelejteni. Például a bukovinai székelyek történetét megörökítő és kéziratát az utódokra hagyó László János alakját, Várszegi Imre kalandos életét, Szakács Antal tanító megrázó sorsát, a pisztollyal téeszbe kényszerített gazdálkodókat, az ÁVH központjába „kezelésre” vitt embereket, a színdarabíró és nacionalistának bélyegzett tanárt, Domokos Ferenc nyugtalanságát, a Balaton parti, sört nyakaié, csempéző szőke fiatalembert ... Ezek a portrék mindig hitelesek, meggyőzőek, s egyetlen emberi sorsban a nagyobb közösség gondjait és az események történeti rendjét is érzékeltetni képesek. Itt a távolságtartó hűvösség, a tényszerű megközelítés még csak növeli a bemutatott életutak hitelét. Egy-egy cseppben benne tükröződik az egész népcsoport élete. A könyv tanulmány szerű fejezetei is sok hasznos ismerethez juttatnak. A szerző összefoglalja a székelyek eredetét, a bukovinai magyar falvak kétszáz esztendős történetét, nem huny szemet a bácskai betelepítés meggondolatlansága fölött, érzékenyen jelzi a baranyai és tolnai falvakban maradt német lakossággal az együttélés nehézségeit. Általában a különbözőségek elfogadását, a másságok iránti türelem fontosságát hangsúlyozza. Ugyanakkor ott kísért a kívülálló ember szemlélete; nem részletesen kifejtve, csupán célzásokba burkolva. Jól tudjuk, hogy a történelem alakulásában nagy erő a homogenizálás; a hatalom gyakorlása, a népek kormányzása már a rómaiak óta könnyebb volt az etnikai ellentéteket kiküszöbölő, az etnikai jellegzetességeiktől megfosztott közösségek fölött. (Az elvet a rómaiaknál Numa Pompilius fogalmazta meg. Csupor Tibor könyve egyik mottójaként idézi szavait.) De azt is tudjuk, hogy legalább ilyen nagy erő (és emberi érték és jog) a másságok és különbözőségek megőrzése, vállalása, sőt kiművelése, fejlesztése, gazdagítása. Dicséretes gondolat, ha valakit a megbékélés, a gondok elcsitításának szándéka vezet, s az is valószínű, hogy az egymást váltó nemzedékek sokat veszítenek a hagyományokból. (Persze azt se feledjük, hogy a maguk sajátos, új, gyakran a korábbinál is nagyobb gondot jelentő „homogenizált” problémáikat is hozzák.) De aligha lehet egyetérteni azzal az elvvel, amelyet Csupor Tibor egy volt funkcionárius ajkára 93
