Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Mátyás István: Száz este Fodor Andrással
ágakat. S joggal volt mérce és tartás sok mindenben — ha nem is kizárólagosan mindenben. (Ezt Fodor is többször jelzi!) Miben különleges és miben elementáris ez a könyv? Költők, művészek érlelődését élhetjük át még egyszer, de sokan talán ebben az intimitásban, a magánélet összefüggéseiben először. Az új magyar irodalom, művészet és értelmiség alakul. Köröttük forr, változik minden. Miközben életüket, munkájukat a család, a maguk megvalósítása, a kötelező szemináriumok, a fontos kinyilatkoztatásokra figyelés, a hat—kilenc órás értekezletek, a barátok és szerelmek között kell felosztaniuk. Helyenként — természetesen és szükségszerűen — annyira az intimitás fokán szólva, a pletyka határát súrolva kapjuk mindezt, hogy az már éppen így, éppen ettől közügy. Gondolok itt többek között a „kidekázott” kritikáról, a száznyolcvan fokos fordulatokról a véleményeket illetően, a tekintélyelvről, az emberek ide-oda helyezéséről és a hasonlókról megfogalmazottakra. Elgondolkozom azon, hogy akkor még a képzőművészet vagy a zene éppen olyan természetes szükséglet volt számos baráti társaságban, lélekben-felfogásban, mint például a mindennapi étkezés. Azóta ez sokat romlott. S közelebb volt egymáshoz a politika, a művészet és a magánélet is, a maga természetességében, s akkor, gyakran, sajnálatos természetellenességében. Nem visszasírni való idő, de nem is figyelmen kívül hagyható. A pozitív és a negatív tanulságok egyaránt tanulságok. Messze mentem Fodor András könyvétől? Mondhatná bárki: hiszen ezek csak magánfeljegyzések. És magánügy volt a sorsokat meghatározó faliújságcikkek sora is? Vagy a számonkérések? Fodor minket emlékeztet, mit ne kívánjunk vissza, miért cselekedjünk; a fiatalabbakat pedig megismertetve elgondolkoztatja. Éppen ezért sajnálom, hogy a kétkötetnyi kinyomtatott naplójegyzet második részében a magánemberi közlések jócskán megszaporodnak a politikai, társadalmi helyzetet tükröző feljegyzések kárára. Hasznosabb lett volna, ha megmarad a korábbi arány. Naplójegyzetekről lévén szó, nem vethetjük a krónikás szemére, hogy egyre gyakrabban szerepel személyes ügyeivel az egymás alá rótt sorokban. Még akkor sem, ha időnként úgy érezzük, hogy túlteng az író költészetével, annak visszhangjával, magánéletével foglalkozó részletek aránya. Fodor András önmagának írta ezt a naplót, a maga megmérettetésére, igazolására, emlékeztetésére. Bár ...? Ha azonban nyomtatásban is megjelennek a jegyzetei, akkor az a jobb, ha az előbbi arány marad: azaz a napi politika, a közélet is megfelelő arányban képviselteti magát a személyesebb jellegű témák mellett. Ugyanis ez az értelme a kinyomtatásnak. Fodor András, a dolog természetéből következően, egy magánbeszélgetéstől a valamely eszpresszóban való találkozásig, bizonyos könyvkézirat megjelenésének elcsúszásától a baráti házaspár házasságának felbomlásáig, az írószövetség közgyűlésén elhangzottaktól az utcán történtekig mindent följegyzett este vagy éjszaka otthon. Esetleg közben... Barátaival néha elfogult, de másokkal igyekszik objektív lenni. Az objektivitásra törekvés ugyancsak erénye; ha nem is mindig eredményes a szándéka. Szerepelnek a könyvben már csak névről ismert személyiségek, s még élők is. Lesznek, talán már voltak is, sértődések. De egy irodalmi műnek nem ez a lényege. Mert Fodor András válogatott naplójegyzeteinek együttese irodalmi alkotás — az idő és a forma igazolta —, ez kétségtelen. Akkor is, ha nem mindennel értünk egyet vele. Példaadó a könyvből a magyar és az egyetemes emberi kultúrára figyelés. Majd pedig az emberi egymásra figyelés. Például az, hogy nem várják meg a dedikált kötet érkezését, hanem megveszik pénzért a barát új verseskötetét, elolvasni már aznap éjjel, és reagálni rá másnap reggel. Példaadó az őszinteség is. Mondjuk a második kötet huszonnyolcadik oldalán: „ ... Sarkadi Imre éjjel öngyilkos lett”. Vagy a Kodály Zoltán temetéséről írottakból ez: „A Székely keserves hangjaira kezdődik a gyászszertartás, mármint az állami, mert amiről nyíltan nem szóltak, az egyházi már 10-kor elkezdődött.” (II. kötet, 498. oldal.) Nem hallgathatom el az elismerésem melletti megjegyzéseimet sem. Helyenként az volt az érzésem, hogy Fodor hallott dolgokat ír le. Ilyenkor a hangja színtelenebb, mint a személyesen megélt események leírásakor. Ebből eredeztethetők szerintem a pontatlanságai is, amelyeket azóta más, biztosabb forrásokból pontosabban ismerünk. Nem lehet 89
