Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Mezey László Miklós: A magány legendája és valósága: Fábry Zoltánról
— csak a barbarizmus perzselő lávafolyamának hömpölygését látta, és még csak a másokat féltő, figyelmeztető sikoltás joga sem adatott meg neki. A szlovákiai magyarság kollektív jogfosztottságának megszüntetése után, illetve szomorú következményei fölszámolásának idején Stósz ismét — sőt megújulva, szélesebb hatókörrel — betölthette méltó hivatását az egyetemes magyar szellemi életben. Újból az alkotóhoz méltó hiteles életforma szimbólumává válhatott, másoktól is elismerten. „Stószi látogatásakor Németh László ajánlásképp ezt írta az Irgalom címlapjára: ,Az első embernek, akit irigylek.’ Először megdöbbentem, aztán megértettem. Ezzel és itt egy életforma kapott nyugtát és szentesítést. Néha azon kapom magam, hogy én is irigyelni kezdem ezt a stószi életformát, amely hiteles létformát teremtett. Életformát — és legendát. Stósz előbb lett legenda, mint valóság.” Stósz — jó és rossz értelemben egyaránt — legenda lesz. A fogalmakat összezavaró, mert a lényeg helyett csak a különös jelenséget meglátó „remeteség” legendájának föltartóztathatatlan terjedése az igazságra és a lényegi hangsúlyokra annyira kényes Fábryt is bosz- szantja. A súlytalan zsurnalisztika az életfoma különleges jegyeit abszolutizálja, mit sem törődve az abból eredő forradalmas lendületű, aktív humanizmusban kiteljesedő életművel. „A képzetek makacs teremtmények. író, aki nem központban él, de központilag hatón egy életen át vidéken, sőt falun, kell hogy képzeletet izgasson, és képzetet mozgasson. Egy kis bukolika, egy kis romantika, és — az atomkorszakban — kész az egzotikum: a remeteiét.” Pedig Fábry magánya a legkevésbé sem remeteséggé torzult egyedüllét, egyenesen „kollektív magány”, közüggyé vált sajátos életforma. Munkásságának, emberi nagyságának és megingathatatlan erkölcsi hitelének szlovákiai, magyarországi, erdélyi tisztelői, csodálói rendszeresen látogatják. Előbb ritkábban, később mind gyakrabban szívbetegsége akadályozza, hogy úgy érintkezzék az emberekkel, mint azelőtt, amikor napirendjét is a Stószra érkező autóbuszok menetrendjéhez igazította. Ám a gyermekek és a madarak — nem minden érdek nélkül ugyan — állandó látogatói maradnak. „Csak a gyerekek járnak az ablakomhoz, és ütemesen kiabálnak be — Fábry bácsi, Fábry bácsi! —, ilyenkor mindig kijár nekik néhány szem cukor. Naponta el is jönnek. Három csomag cukorka két napig tart. Télen meg a cinkék látogatnak, ide repülnek az ablakomba. Egyik ablakomban verebek, a másikban cinkék falatoznak. A verebek kekszet kapnak, a cinkék diót. Széjjel tudtam választani őket.” Rákos Péter értelmezi — Fábry által is elismerten — igazul a „stószi remeteség” egyáltalán nem legendás, de föltédenül valóságos tartalmát és értelmét. Hiszen Fábry azon kevesek egyike, aki félelem és óvatoskodás, kiszámítottság nélkül, olykor súlyos tévedésekkel, de mindig teljes lélekkel veti bele magát az utolsó fél évszázad Európájának szellemi küzdelmeibe, „aki fenékig ürítette mindazt a keserűséget, amelyet Közép-Európa oly bőkezűen kínált fiainak, s akinek bölcsessége beérett. Fábry, a kritikus, a publicista ma éppen azért a legismertebb és leghitelesebb alakja a szlovákiai magyar kultúrának, mert nem helyi érdekű jelenség.” Semmi nem cáfolhatja súlyosabb érvvel a „remeteség” képtelen legendáját, mint a nem helyi érvényűség, vagyis a közügyi elkötelezettség: a közösségi cél, és az önmagát fölszámoló személyes magány kölcsönviszonya. „A magány a dialektikai feszültség játékszere, csatatere. Közeledés és távolodás, ütközés és egyesülés. A magány a legbonyolultabb paradoxon, egy ember legszemélyesebb ügye, de ha feloldódik, azonmód közösségbe kívánkozik.” Életével valójában visszájára fordítja a legendát — és Thomas Mann-i sugallatra — nyilvános vagy kollektív magányról beszél. A stószi őrhely ebben a viszonylatban nem az elvonultság kuckója, de kilátó, ítélő- és szószék. „A kollektív magány csak a szolidaritás őrhelye lehet! Helytállás a közösségért: itt állok, másképp nem tehetek! A közösségről, a kollektív tudatról van szó, nem a reflektorozott kinti ágálásról.” A Stószi előszó ban részletesen kifejti gondolkodói rendszerének a magány fogalmára vonatkozó egész fejezetét. Mindenekelőtt a magányos életet az íróember legnagyobb áldásának tartja, mert általa az alkotó „a mű szempontjából szinte kiváltságos helyzetbe kerül.” A magányosság az alkotás egyszerre alapvető és ideális feltétele, hiszen a koncentráció kiváltója, közege, vagyis „nem korlát, de felfokozás.” Az önkéntes magány ebben az 71
