Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Mezey László Miklós: A magány legendája és valósága: Fábry Zoltánról

ri kultúra magasrendű élményeit rostálja gonddal, gyúrja és keleszti sajátos mondanivalóvá; olyan világnak szóló üzenetté, amelyet rajta kívül csak kevesek fogalmaztak meg a világról. A szellemember „változni, változtatni” formulájú cselekvési programjának kiindulópontját kapjuk tehát az önéletrajzi vallomás e passzusában. Számára az elmélyült olvasást követő fölismerések a belső édenteremtés, a lelki-szellemi önépítés eszközei. Az ebből következő feladat — a közösségi értelmű változtatás parancsának módja: — az irás. írás, amely embert, s így világot változtat. Föloldódik tehát az elvonultsággal, magánnyal jellemezhető életforma, valamint az egyetemes emberi célokat szolgáló aktivitás immár látszólagos ellentéte is.

Fábry nem zárkózik el a Stószon kívüli világtól, de mindenkor tudatosan fönntartja magának a lehetőséget, hogy visszavonuljon éltető közegébe, a teremtő magányba. A később számos alkalommal „áldás és átok” kettősséggel jellemzett magány másfél évtizedig jószerével csak munkára sarkalló, inspiráló erejével mutatkozik meg számára. Az 1930-as évek közepétől, méginkább a 40-es években fedi föl előtte gonosz arculatát a magányosság: tehetetlenségre kárhoztató, fojtogató némaság és egyedüllét formájában. 1935-ben, sajtóperben hozott ítélet nyomán egy hónapot ül börtönben, ekkor veti papírra a következő mondatokat: „Ha alaposan meggondolom, nekem nem is olyan nagy teher ez a cellaélet. Otthon is, kifelé is a magány embere vagyok. Szám többet van csukva mint nyitva. Itt egy szót sem kell beszélnem, tehát elememben vagyok. Végezhetem azt, ami az életformám.” A naplójegyzet tanúsága szerint az időleges elnémítottság nem sújtja le. De itt az időlegesen van a hangsúly! A kényszerű elzártság hallgatag napjai előre tudottan, pontosan kiszabottak, s lepergésük után visszatérhet a megszólalás szabadságát fönntartó önkéntes magányba, a választott elvonultságba, az alkotó munka lehetőségéhez. Még mindig nem szembesül a bizonytalan idejű, s ezért akár véglegesnek is hihető elnémítottság rémével.

1939 — Csehszlovákia fölosztása, a Szlovák Állam létrejötte — után azonban hosszú évekre a közvetlen életveszély, a bizonytalan tartamú és a megszólalás lehetőségét kizáró magány félelmetesen szűk cellájának foglya lesz. Nemcsak az illavai fegyházban, de otthonában, tehát alkotó közegében is némaságra kényszerítve kell élnie — s ez már az elviselhetetlen magány átka. Mert a szólás jogának, lehetőségének megvonása egycsapásra megszünteti a teremtő magány értelmét. Először ír elkeseredetten magányáról, a látszólag „édes” semmittevés elviselhetetlen kínjáról: „íme egy ember, akit irigyelni lehet és irigyelni kell: semmi dolga, eszik, iszik, sétál, pihen, olvas, hízik. Reggel felkel, hogy megvárja az estét, este lefekszik, hogy reggelre virradva folytathassa előző napi munkáját. Boldog ember: megtévesztő csoda. Nem nyugdíjas, nem tőkepénzes, frakkot, bundát sem ismer, és mégis: semmi dolga, sétál, pihen, olvas, hízik. Munkanélküli. Nem dobták ki a gyárból, nem kergették el sem pult, sem eke mellől, felmondást nem kézbesítettek ki neki, és mégis egyszerre kicsöppent mindenből: felesleg, bélistás, elavult, elárvult. Nem volt sem gazdája, sem irodája, nem volt szerződése és fix fizetése. Valami megbízatása volt csupán, önnönmaga által adományozott cím és jelleg, mely szemérmetlen perceiben a ,küldetés’ szóval pöffeszkedett. (...) Néha nekiül a munkának. Atavisztikus mozdulat: évezred, évszázad, vagy csak egy-két évtized telt el azóta? Úgy mint régen: írógép, jobbra-balra papírlapok. A cédulákra még csak kerül néhány ceruzasor — álomfoszlány —, de a gép megmakacsolja magát és különben is rossz, döcög, akadozik, nem vált sorokat és nem vált meg sorsokat. .. nem érdemes. (...) Ez a boldogság halálos tehetetlenség, ez a behemót idill: a szellem facér kietlensége. Tehetetlenség, mely nem érdekel senkit, katasztrófa, melyet senki nem lát. (...) Egy ember pihen, lustálkodik, bakafántoskodik, egy ember szenved.”

Elszántan keresi a bénító magányosságból való kitörés lehetőségét, s példája — mint annyiszor — most is Ady; a „ki látott engem?” poétája. És a sírásba csukló dac példaértékű fölismerése akkor, 1914-ben is, és ezúttal, a fasizmus idején is az „ember az embertelenségben” helyzettudata és ebből következő cselekvés-parancsa. A kényszerű hallgatás szorításában születő, Ady inspirálta gondolat — „a legnagyobb írói eredmény”, ahogy Fábry mondja — e sötét években némileg módosítja a korábban érvényes „változni,

69