Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Kamarás István: Mihez igazodik a révkalauz?: diplomások jövőkép egy kisvárosban
A papok (a szinte színkatolikus Malomvár plébánosa és káplánja), vagyis a „peremhelyzetű emberszelídítők”, ahogy az egyik könyvtáros nevezte őket, szépnek, idealistának, de itt esélytelennek tartják a Verne-regényhez is hasonlított utópiát. Itt, Malomváron tartják esélytelennek, nem általában a szocializmusban, hiszen szerintük „a szociális és az evangéliumi szinonimák”. Tetszik nekik Reformváron a hivatásos anyaság, a Szent Ferenc ünnepe, az iskolában tanított embertan, de legalább ennyire az „üdvözletem” köszöntés, a kultúrkocsmák és a gebinbe adott közművelődés is. Amiben Malom vár a legtávolabb van Reformvártól, az nem is annyira a demokrácia nem kellő színvonala, hanem a nagymértékű önkizsákmányolás, amit bűnnek tartanak. Persze fáj nekik, hogy Malomváron a „hivatalosak” közül sokan a hívőt a „hamis tudat áldozatának” nevezik, ám azt is érzik, hogy sokan még a „hivatalosak” közül is irigylik a hívőket. Nemcsak azokat, akiket a jó partnernek bizonyuló orvosok segítségével meglátogatnak a kórházban, hanem a hittanosokat is. Módszeréről faggatom Imi káplánt, akit a hittanos kisgyerekektől kezdve az első titkárig mindenki becekeresztnevén szólít. Esküdözik, hogy nem csinál ő semmi különöset, még futballozni sem szokott a gyerekekkel. A kicsiknek csak arról beszél, hogy Jézus a barátjuk, a bérmálkozóknak már az életcélokról is. Kiderül azért, hogy arzenálja korántsem szegényes. Fontos eleme a reformvári iskolában tanított embertan is, aztán mindenkivel megrajzoltatja a fa- és családtesztet, épít a tévéműsorokra, jó könyvekkel látja el tanítványait. A szülőkkel van igazán gondja, mert „halálosan fáradtak, nevelési elképzeléseik majdnem a nullával egyenlők”. Tragikusnak tartja, hogy 500-ból 450 gyerek tovább nézi a tévét, mint szüleik. Az orvosok közül öten gyűlnek össze a város leghíresebb gyermekorvosának lakásában, Udvardi Erzsébet aranyos-ezüstös kezemunkája, világnyelvek szótárai, filozófusok, a Gondolkodó magyarok, valamint Pilinszky Szög és Olaj-ának társaságában. Ahányan vannak, annyifélék: házimuzsikáló és a Vigíliába művészettörténeti cikkeket író értelmiségitől, a munkásszármazású pártbizottsági tagig teljes a skála. Amiben most egyetértenek, az Reformvár. Rendhagyó módon kérdésekkel kezdődik a beszélgetés: Ki vezesse a szocialista életforma kialakítását? Az innovatív értelmiség? Van-e ilyen? Van-e elég? Egymástól kérdezik. Értelmes csend következik, úgy ülünk benne, mint a gyógyfürdőben. Aztán a válaszkísérletek: Az értelmiség a térképet és az irányt ismerő révkalauz. Sem réveteg, sem dependens nem lehet. Nem startolhat kényszerpályáról. A hatalomból kigyógyulni nem tudó vezetők újratermelődnek, a lehetséges partnerek, például a pedagógusok güzülnek. Megegyeznek abban is, hogy ameddig a hasznosat a jó fölé helyezik — akár fenn, akár lenn — addig csak álreformok vagy ellenreformok várhatók. Addig csak vásári lesz az ünnep — mint a Feszenkó-erdőbeli majális —, és nem önfeledt és emelkedett. Hamarosan egyes szám első személyben folytatódik: a pártbizottsági tag nőgyógyász elmondja, hogy ők, akik „beleoldódtak a közéletbe” anyagilag és szakmailag is lemaradtak, de még ezzel a lemaradt önmagukkal is azonosak tudnak lenni, csak az a kérdés, meddig. Addig még oktatja a politikai szeminárium az erkölcstant, „tépi a száját” a „tragikus népesedési helyzetről” és a növekvő számú abortuszokról a tizenévesek körében, még egy darabig próbálkozik azzal, hogy a szexuális felvilágosításba a szerelmet, a családot és a felelősséget is belecsempéssze. De mit tehet akkor, ha a gimnázium — értékrendet alakítandó — „egy országos hírhedtségű obszcén bakkecskét” hív meg helyette. Amatőr művész és művészettörténész kollégája veszi át a szót, aki azt vallja, a megoldás nem lehet más, mint az, hogy — „többféle reményteljes koncepció szolgálhassa az emberek üdvét”. Tudja, őróla az járja, túl sokat beszél, ám akik ezt mondják, „akusztikai csalódás áldozatai”, mert míg Reformváron hetente működik az agóra, itt jó, ha kétszer-háromszor adódik alkalma nyilvánosság előtt megszólalni. Persze ilyenkorra „túl sok” mondanivalója gyűlik össze. A malomvári városszépitö egylet éppen vizsgálódásom idején alakult. Az alakuló ülésen három dolog tűnt fel: először, hogy a városi első titkár papír nélkül, igen kulturáltan beszélt, s miként néhány évvel azelőtt az alkotmány ünnepén apátplébánosuk, ő is — bizonyára tudatosan — Szent István intelmeiből idézett. Másodszor, hogy a különböző 54
