Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Kamarás István: Mihez igazodik a révkalauz?: diplomások jövőkép egy kisvárosban
„Ahhoz, hogy katartikusan csalódjunk, nagyobb érzékenységre lenne szükség” kontráz a legidősebb, majd hozzáteszi: „Ebben a miliőben szenvedésünk sem válhat értékké”. A gimnázium tantestületének egyötöde (az utópiát olvasók nagy többsége) vett részt a Reform vár-vitán. Az igazgató, bár olvasta, „elbliccelte”. Fiatalabbik helyettese nem helyettesítette, hanem saját magát és a tantestület „kisebbik és jobbik részét” képviselte. Akár az előző napi nevelési értekezleten, ahol mindkettőjük fellépésének tanúja lehettem. Az igazgató a Köznevelés idevágó vezércikkét felidéző „szakszöveget” olvasott fel, helyettese viszont megdöbbentő tényeket (adatok a kollégiumi diákok alkoholizálásáról, narkó- zásáról, öngyilkossági kísérleteiről, szexuális kicsapongásáról, kisebb-nagyobb bűncselekményeiről) sorol fel és érdemi javaslatokat is. Zárszavában főnöke tizenhétszer nevezi meg és idézi „Jancsikám”-at, a művelődési osztály előtte felszólaló vezetőjét, aki a szülők értékrendjének megváltoztatása érdekében egyetlen megoldást lát: „a szocialistabrigád- tagok szemléletét alakítani, gazdaságilag érdekeltté tenni őket az értékekre”. Előző nap beszélgettem vele. Elmondta, hogy félti a szocialista humanizmust, úgy véli, minél többet át kellene menteni a humanizmusból a szocializmusba. (Helyettese — elkeseredésében — egykori cserkészekre bízná az úttörőmozgalmat.) Reformvárról az volt a véleménye, hogy az különböző társadalmak egyvelege. Leginkább a reform vári papok szabad tevékenysége „gondolkodtatta el”, ami szerinte „csak akkor pozitív, ha ideológiamentesen nézzük, mert az ideológiai harcra szükség van”. Ki ellen, mi ellen, kérdezem őt is. Ő legalább válaszol: a fejletlen tudat, az egoizmus és a cinizmus ellen. A KISZ kísérleti megszüntetésével viszont egyetért. A gimnázium igazgatója is érzi, hogy „baj van a világnézettel”, de nem tartja szerencsésnek, szerinte is szerencsétlen, ha a világnézetünk alapjai helyett filozófiatörténetet tanítanának, „inkább a formális, de még inkább a dialektikus logikát javasolja”. Ami a gimnáziumot illeti, azt tartja a legfontosabbnak, hogy náluk — szerencsére nyugodt a légkör. Ugyanezt egyik — igazgatója szerint a testületből „kivillogó” — kollégája így fogalmazza meg a Reformvár-vitán: „Ez a nyugalom állóvíz, hiányzik az öntisztító tantestület. Azt, aki felfedez valami disznóságot, azonnal alvezérséggel kínálják meg”. Az átfogó értékeléstől a gimnázium tanárai óvakodnak, csupán a nevelési értekezleten — az igazgató szerint — „vészharangot kongató” igazgatóhelyettes mondja ki: „Reformvár szerves közösséggé vált, ott sikerült a hegeli isteni csel emberi megvalósítása: az újragombolt szocializmus. Malomvár öntudat nélküli város, rendetlen halmaz, ahol minket álreformok megvalósítására köteleznek.” „Itt az emberek olyanok, amilyenek, ott pedig olyanok, amilyenek szeretni lennének. Nincs más megoldás, belső reform kell, először önmagunkat kell megreformálni”, bátorodik fel egy fiatal tanárnő. Vele egykorú kolléganője „csak” annyi ellenvetést tesz: „De értsétek meg, el kell végezni a tananyagot”. A könyvterjesztők Reformvárral szembesítve Malomvárt elsősorban azt nehezményezik, hogy itt ők semmi lényegesről nem tudnak, pedig náluk vásárol a tanácselnök, az első titkárral pedig tegeződnek is. Nekik, „igazi papír nélküli félértelmiségieknek”, zömmel lepkesúlyú igények kiszolgálóinak, igen nehéz értékközvetítői szerepüket megvalósítani. Nem mintha az „igazi értelmiségiek” nem lennének érdektelenek. Javít: kivéve a szőlő, az mindenkit érdekel. Az utópiával óvatosan rokonszenveznek. Elsősorban sokszínű ifjúsági mozgalma nyeri el tetszésüket. Úgy érzik, az ottani sokkal jobb orvoslás a beteg KISZ gyógyítására, mint az itteni „poldiszkó”, a diszkóval ötvözött politikai oktatás. „Nézzük a tévét, az osztrákot és megállapítjuk: mások, sokat dolgoznak, jól élnek” fejezi be, és siet kielégíteni egy Moncsicsi és krimi iránt érdeklődő vásárló igényeit. A malomvári népművelők véleményére már azért is nagyon kíváncsi voltam, mert néhány héttel malomvári vizsgálódásom megkezdése előtt egy M megyei továbbképzés keretében már találkoztam a megye főhivatású népművelői zömével, köztük malomváriakkal is. Akkor másfél óráig meséltem arról, mit tapasztaltam Reformváron, abban a szent hitben, hogy öt percen belül mindenki rájön, miről is van szó. Nem így történt. A társaság nagyobb része hitte, hogy ez már valahol létezik. Szégyenkezve, hogy milyen tájékozatlanok, valamelyik távoli, számukra ismeretlen városkára tippelve kijelentették: szabad a 52
