Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Pomogáts Béla: Oldás és kötés: Csiki László munkásságáról

tűnt változásnak semmi. Emberek voltak: megszülettek, iskolába jártak, és sétáltak a temetőkertekben, nagy szerelmi tragédiákat éltek át, boldog vagy boldogtalan házasságokat, felnevelték vagy eltemették gyermekeiket, esetleg csak a halálhírük jutott el hozzájuk; később megöregedtek, és olvastak is. Legtöbbjük meghalt. Kegyetlen dolog az emlékezés. Mert nem tudok igazán emlékezni, csak magamra. A magam ritmusához, életéhez mérem egy hely, egy közösség törvényszerűen lassúbb — történelmi — életét, s csak azt ha tudom, mivé lettem általa. Ők csak segítség és anyag. Az sem mentségem, hogy szeretem őket.”

Már szó esett arról, hogy a kötetlenségnek és a kötődésnek poétikaalakító szerepe van, ennek a kettősségnek lehet példája Csíki László vonzódása Kassák Lajos, illetve József Attila költészetéhez — erről idézett nyilatkozatában maga beszél. Az első vonzalomról a szabad formálás, a kötetlen versbeszéd, a minden szabályt és tradíciót elvető kísérletezés, a másodikról a formai művesség, a pontosan kidolgozott képek rendje, a hagyományos versszerűség újjáteremtése tanúskodik. Csíki László rapszodikusan burjánzó hosszabb versei, groteszk képalkotása, nyitott grammatikai szerkezetei, a többé-kevésbé az „écritu- re-automatique” szabadságát követő szövegei, például a Szombat. A búvár hazamegy című verse a formák „oldásának”, tömör és zárt verskompozíciói, fájdalmasan „groteszk dalai”, mint amilyenek az írás vagy a Koszorú Hervay körül, ellenkezőleg, a formák „megkötésének” igényét mutatják. A két szándék, s nyomukban a kettős poétika izgalmas, egyéni versvilágot hoz létre, jelezve Csíki költészetének eredendően drámai karakterét.

A versekben alakot öltő korszerű poétikai törekvésekkel haladnak párhuzamosan Csíki László elbeszélő, illetve dramaturgiai kísérletei is. Pályája kezdetén a hagyományosabb prózapoétika híveként dolgozott, az emberi lélek benső világát akarta érzékeltetni, árnyalt hangulatképeket festett. Ez a vonzódása később átalakult, példázatos értelmű, mitikus elbeszélésekben ábrázolta az emberi sorshelyzeteket. Különösen Bábel tornya című biblikus elbeszélésében vagy Bevándorlók című novellájában érvényesült a bölcseleti jellegű, parabola-alkotó hajlam. Máskor az avantgárd próza erősen atmoszférikus ábrázolásmódjával tett kísérletet, mint Az idegen város című írásában, amely az otthontalanság és idegen- ség nyomasztó élményéről mond példázatot. Ezeknek az elbeszéléseknek (vagy kisregényeknek) a prózapoétikai vívmányai később is megmaradnak, mindazonáltal egy intellektuális és analitikus realizmus szemléletformájában kapnak biztosabb szerepet. Olyan novellákra gondolok, mint a már említett Az eladott nagyapó, a Hamueső, a Vendégjáték vagy a Magánháború. Ezekben az írásokban a sajátos (kisebbségi) tapasztalatok kerülnek az egyetemes emberi igények mérlegére, és jellegzetesen korunkbeli emberi konfliktusok jelennek meg egy olyan meghatározott szociális térben, amelynek leírását a riporterként is sokat dolgozó elbeszélő ismeretei hitelesítik.

A kísérletező novellista természetesen drámaíróként is érezhető vonzódással keresi az újszerű dramaturgiai megoldásokat. Már idézett Öreg ház című — nemzedéki konfliktusokat megjelenítő — drámájáról Láng Gusztáv állapította meg, hogy első látszatra az ibseni dramaturgia hagyományait követi, hogy végül „a színpadi viszonylatokból léthelyzetet értelmező szimbólum jöjjön létre”. További darabjaitól — elsősorban Ártatlanok című „abszurdjára” és Álkulcsok című történelmi drámájára gondolok — sem idegen a szimbólumteremtő készség. Általában kedveli a kiélezett konfliktusokat, a végzetes helyzeteket, s ezek megteremtésében az abszurd színház dramaturgiai fogásaival is él. A színpadon mindenképpen a következetesség híve, sohasem egyezkedik azokkal az erőkkel, amelyeket felidéz. Ahogy mondja: „A drámában mindig élet—halál a tét.”