Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - "Szabadon szolgál a szellem": Keresztury Dezső válaszol Orosz László kérdéseire

um ellen s főként személy szerint ellenem. Lakatos még collegista volt ekkor, évekkel idősebb évfolyamtársainál, már jelentős mozgalmi múlt állt mögötte. (Később letartóztatták, majd disszidált, Angliában elismert tudós és retrográd szellemű tanár lett.) Lakatos cikke, amelynek ferdítéseire, idézetekkel való bűvészkedésére, rosszhiszeműségére nincs mód itt kitérni, mutatta először nyilt színen is, hogy a Collegiumban megnövekedett feszültséget nem belső viták, hanem külső beavatkozás révén kívánják megoldani. Többször is készültem megírni, hogyan történt ez, de ma is annyira feldúl az emlékezés, hogy nem vagyok rá képes. Én is azt mondtam, amit Arany írt egyik töredéke végére: „Nagyon fáj! nem megy!”.

A Collegium fennállásának ötvenéves jubileuma alkalmából emlékkönyvet szerettünk volna kiadni, emlékkiállítást rendezni; egyikből sem lett semmi. Pátzay Pállal emlékplakettet készíttettem. Egyik oldalán latin szöveg szólt arról, milyen alkalomra készült, a másikon egy nőalak madarat bocsát szárnyra, mellette a Collegium jelmondataként ez a felirat áll: „Szabadon szolgál a szellem”. Az egyre dogmatikusabb művelődéspolitikának nem felelt meg a „szabadon” hangsúlyozása.

1948 tavaszán magához hívatott Révai. Szinte a vádlottak padjára ültetett, velem szemben ültek a vád képviselői, a collegiumi pártszervezet vezetői. Vádjaik megalapozatlanok voltak, könnyen és határozottan vissza lehetett őket utasítanom. Révai elküldte őket, engem ott tartott, s kért, igazgassam tovább a Collegiumot. Egy feltételt támasztott: távolítsák el tizenegy collegistát. Ezt visszautasítottam, annál is inkább, mert őket tartottam a legtehetségesebbeknek; annak is bizonyultak. Én mondtam le. A Collegium még létezett egy ideig. Ki kellett azonban derülnie, hogy legjobbjai többségének eltávolítása, hagyományainak megszüntetése árán sem illeszkedhet be az ötvenes évek művelődési koncepciójába.

Szász Imre regénye, bár részleteiben sok a hiteles mozzanat, egészében nem ad valós képet a Collegium utolsó éveiről. Szász inkább csak kívülállóként figyelte az eseményeket már collegista korában is, ezért sok mindent felszínesen látott. Zavaró könyvében az is, hogy főhőse lényegbevágó kérdésekre sem tudja inspirálni az őt faggató fiatalasszonyt, intellektuális kapcsolat helyett csak szexuálisra képes vele lépni. A választott főalak, nyilván Szász Imre szándékának ellenére, mintha éppen azokat igazolná, akik kételkedtek a Collegium nevelésének hatékonyságában. Hitelesebbnek látom erről a korról Fodor András naplóját, amelyből a Fejér Megyei Szemlében (1984. 2. sz.) meg Ezer este Fülep Lajossal című könyvében jelentek meg a részletek. De Kosáry Domokos, tudomásom szerint, készül az intézmény történetének megírására.

— A Collegium igazgatóságából való távozása után, úgy tudom, Horváth János egyetemi katedrája várt volna Tanár úrra, de nem nevezték ki. Az Akadémiai Könyvtár főigazgatója lett, hamarosan azonban onnan is leváltották, beosztott könyvtárosként került a Széchényi Könyvtárba. Mellöztetése, háttérbe szorítása azonban nem törte le, kiterjedt munkát folytatott szűkös lehetőségei között is, így például kezdeményezője volt a nálunk korábban nem is létező irodalmi muzeológiának.

— Először is tisztázni szeretném, hogy egyik állásomból sem váltottak le: önként távoztam, vagy nem vállaltam, ami ellenkezett elképzeléseimmel. Horváth János csakugyan azt akarta, hogy én legyek az utódja az egyetemen. De én már csak azért sem vállalhattam a katedrát, mert tudtam, hogy az egyetemen semmivel sem jobbak a körülmények, mint az Eötvös Collegiumban. Szívesen mentem az Akadémia könyvtárába: a berlini Magyar Intézet könyvtárosaként elegendő tapasztalatot szereztem ahhoz, hogy rendbe tudjam hozni ezt a nagyon elhanyagolt könyvtárat. Hatalmas munka várt rám, nagy rendetlenség volt ott, a Wathay-kódexet például a szemétben találtuk meg, Arany akadémiai kéziratait begyújtásra szánt papírok között. Páncélszekrényeket Vas Zoltántól szereztem. A Széchényi Könyvtárba főigazgatónak akartak átvinni, ezt már nem vállaltam, a kézirattárba kértem magamat; később hosszas rábeszélésre vettem át a színháztörténeti osztály vezetését. Az ottani munkát, a magyar színháztörténet dokumentumainak össze5