Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Fehér Zoltán: "...Nationis Ungarico partim, partim Illyrico...": egy kalocsai sárközi falu népességtörténeti kérdései
Hajóstól északra Miskéig, innen Kalocsáig és Kalocsától mindenfelé árkok, posványok, zsombékok terjednek szét és mint valami kúszált hálózat borítják be az egész vidéket. Néhol a zsombék széles csíkot képez a szántóföldek között, másutt szétterpeszkedik terjedelmes rétté, melynek mélyebb helyein a csúf piszkosbarna víz felszüremlik és sima tükrével élesen kiválik a kócos kúszált növényzetű rétből. A Duna mellékét egész hosszában füzesek és nyárfabozótok borítják, melyeket tavasszal többnyire a Duna árja borít. Éppen ezért csak a magasabb helyeken képes e bozót erdővé nőni”.6 A Duna-ártéri erdők (eredetileg mocsári tölgyesek) még jól láthatók a Marsigli-féle térképen, valamint az I. katonai felvételen is.7 A határ egykori topográfiáját a ma élő földrajzi nevekben megtalálhatjuk. Erdők emlékét őrzi a szláv eredetű Tira, a középkori magyar szóval megjelölt Körtvélyes és Kerek, valamint a Papberkéből Paberkává torzult dűlőnév. Mocsarakat jelöltek a szláv -bara, s a szintén szláv eredetű -palé utótagú helynevek és a Terjengőbői Terengóvá szlávosodott határrésznév. A menetrendszerűen megérkező árvizeket olyan természetességgel fogadta a Sárköz népe, mint az évszakok változását. Tervszerű vízgazdálkodása már az Árpád-korban kialakult. 1796-ban VÁLYI is megemlíti ezt a tevékenységüket, amikor azt írja a bátyaiakról, hogy a víz miatt „töltéseket és hidakat” kénytelenek építeni.8 A belvizek levezetőére szolgált az a temérdek fok, amelyeket SIMONYI ároknak nevezett előbb idézett leírásában. A táj tehát rejtette, védte népét. Érthető, hogy a Visitatio Canonica-k (egyházlátogatási jegyzőkönyvek) ősi (antiquis) plébániaként tüntetik föl a bátyait, ezzel is különbséget téve Bátya és néhány közeli újonnan telepített község (Miske, Hajós stb.) között.9 Az 1696-os összeírás 19 helybeli mellett 8 „jövevény”-t tüntetett föl, ami abban az időben igazán nem sok, hisz BÁRTH János szerint „Ez volt az a kor, amikor napról napra változott a falvak lakossága, sőt maguk a falvak is eltűntek, átalakulhattak külső hatalmi beavatkozás nélkül.”10 Az 1728-as összeírás „haereditarius”-oknak nevezi a bátyai lakosok nagy részét, s ez a kifejezés a korabeli szóhasználat szerint azt jelenti, hogy őseik már a török előtt is itt laktak. Szabad költözőt („liber migrationis”) mindössze nyolcat találunk. Közülük magyar nevűek: Mészáros, Varajty, Gergenyi, Mocsy, Pólyák; szláv nevűek: Anicsi (Anicsity-ból), Matorácz, Ivó. A szabad költözőkről feltételezhetjük jövevény voltukat. Szerintünk ekkor már több lehetett az újonnan beköltözöttek száma, hisz csupán az idegen nevet viselők számaránya az 1703-as 20,60%-ról 1728-ra 29,73%-ra emelkedett. A jövevények azonban — mint azt a jász és kun településekre máshonnan érkezők esetében — igyekeztek magukat őslakosnak feltüntetni a remélhető kiváltságok — Bátyán talán a praedialista jogok — elnyerése érdekében. Ha összehasonlitjuk a két törökkori — 1548-as és 1560-as és az 1703-as összeírások névsorát, kiderül, hogy mindössze a Kerekes, Molnár, Szabó és Tóth családneveket találjuk kontinuusnak — csupa magyar név — s ezeket hét család viseli a XVIII. század elején, a családok 20,58%-a. Ez az arány az 1770 körüli tolnai sárközi átlaggal egyezik meg, mint azt BAKACS István tanulmányából tudjuk. Az azonos nevek újbóli feltűnése azonban nem föltétlenül jelenti egyszersmind a családok kontinuitását is, hisz a családnevek ebben az időben még nem mindig öröklődtek a jobbágyság körében, s épp a foglalkozást jelentő és népnévi eredetű családnevek rendszerint konkrét kapcsolatban állottak viselőjük foglalkozásával, illetve nemzetiségével, eredetével. 1770-ig, az urbárium bevezetéséig még több török korban is szereplő családnév kerül elő a bátyai anyakönyvekből, s természetesen valamennyi magyar: Pál, Simon, Fajszi, Bátyai, Kovács, Kozma, Szűcs, Cseh, László, Máté, Csordás, Nagy, Verös. így a XVIII. század végére 21-re emelkedik a kontinuus nevek száma, ez pedig a XVI. századi 36 családnévnek 58,3%-a. Valószínű, hogy e nevek viselői a környékből költöztek ide. A BÁRTH János által „táji kontinuitás”-nak12 nevezett jelenséget Bátyán azzal a megszorítással fogadhatjuk el, hogy az csak a családnevek esetében tény, a családoknál pedig csak gyanítható. Eddig főleg magyar családnevekkel foglalkoztunk, már pedig Bátya népe UROSEVICS Daniló szerint 1969-ben szinte teljes egészében délszláv.13 Ezt a megállapítást épp úgy 69
