Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 7. szám - Selmeczi László: A kunok nomadizmusának kérdéséhez

voltak, amelyek egyik vélemény szerint egy-egy magyar település körül terültek el, más vélemény szerint, éppen ellenkezőleg, mert azoknak a területeknek, amelyekre a kunokat telepítették „több évszázados lakatlansága bizonyos”;

d) földművelésük „kezdetlegesebb nomád földművelés”, időszakos, a legszükségesebbekre korlátozott, amelyet vadászat és halászat egészít ki;

e) állandó megtelepedésük kezdete a XIV. század harmincas éveitől, közepétől számítható.

A nomadizmusról szóló legutolsó hazai néprajzi összefoglalás szerint a „nomadizmus:

az állattartásnak az a formája, melynek során a nyájakat legelőről legelőre hajtva, egész évben elsősorban legeltetve tartják. A hozzá kapcsolódó életformában az állattartó közösségek települése is mozgékony, a nyáj vándoroltatás igényeihez igazodik. A nomadizmusról csak akkor beszélhetünk, ha az egész éves extenzív legeltető tartás és a közösség vándor, ill. szállásváltó életformája együttesen megvan.”

A nomadizmusnak föntebb vázolt „tiszta” formája olyan növényföldrajzi, talaj- és helyrajzi viszonyokat feltételez, amelyek nem teszik lehetővé, hogy a legeltető állattartás és a földművelés egy üzem szervezéti keretében, együtt létezhessen, sőt mi több, a földművelés és az állattartás szervezeti, térbeli elválasztása szükségszerű.

„A nomád állattartás és település azonban elterjedésterületének jelentős részén különböző mértékben kapcsolódik növénytermesztéshez, de a nomád gazdaság túlsúlya esetén a növénytermesztés alárendelt szerepű. Ezt a gazdaságilag, életformában, településben „nem tiszta” nomadizmus művelőit nevezik félnomádoknak. Az elnevezés azonban gyűjtőfogalom, mert a földműveléssel való kapcsolódás egész variációs skáláját magában foglalja.”

A nomadizmus elterjedésterületének fő tenyésztett állatai: a juh (kecske), a ló, a szarvas- marha, a teve, teherhordó állatként délen a szamár, a sertés és baromfi általában, főleg a nomadizmus tiszta, teljes formájában hiányzik.

A fentebbi néprajzi szempontú meghatározás tükrében több-kevesebb bizonyossággal még az sem dönthető el, hogy a Magyarországra beköltözött, az egyes kutatók szerint „teljes nomád” kunok gazdasága a nomadizmus „tiszta” formájához áll-e közelebb, vagy pedig a félnomád kategória egy bizonyos változata jellemzi azt.

Az írásos források bizonysága szerint tény, hogy a XIV. század közepén még nem lehetett ritkaság a sátorozó kun. Számunkra a probléma nem is itt jelentkezik, hanem abban áll, hogy mennyire általánosítható ez az állítás, illetve milyen konkrét képet takarhatnak a korabeli források szerzőinek, pl. Rogeriusnak az általánosító megjegyzései.

A továbbiakban a régészeti kutatások eddigi eredményei segítségével kíséreljük meg konkrétabbá tenni a kunok nomadizmusáról az írásos források alapján felvázolt képet. E probléma megvilágításához a régészet azzal járul hozzá, hogy elsősorban a megtelepedés, a feudalizálódás folyamatához szolgáltat adatokat.

Méri István és Pálóczi-Horváth András nagykunsági terepbejárásai azt bizonyították, hogy a Nagykunság a tatárjárás előtt is lakott volt. A Méri által megvizsgált elpusztult nagykunsági települések közül 16 Árpád-kori eredetűnek bizonyult.

Kápolnás (Kunkápolnás), Fábiánsebestyén, Asszonyszállás, Bolchatelek (Bocsa), Hatház, Hegyesbor, Turgonypéterszállása, Marjalaka és Póhamara esetében a kunok az egykori Árpád-kori falu telkét szállották meg. Kisújszállás mai határából a Pálóczi által megkutatott területen az Árpád-korban hat, a XVI—XVII. században öt falu állott.

Marjai Szabó László helyesen állapította meg, hogy Kring tévedett, amikor a kunok téli szállásait a magyar települések szomszédságában képzelte el. Azonban az ő hipotézisét is, mely szerint — „Nem tételezhetjük fel azt ugyanis a Nagykunság betelepülésével kapcsolatban, hogy itt a már meglévő hajdani telep nyomai, esetleg még álló viskói irányították volna a letelepedést — mint más nem kun falvaknál —, mert e területek több évszázados lakatlansága bizonyos” —, cáfolták a régészeti megfigyelések. Vagyis a kunok legalább olyan mértékben igénybe vették a tatárjáráskor elpusztult Árpád-kori falvak telkeit települési célokra, mint amennyire nem. Másszóval a kunok szállásváltó gazdaságát a korábbi, Árpád-kori települések a (téli) szállások kialakítása tekintetében jelentősen befolyásolták.

56