Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Székelyhidi Ágoston: Éjféli hajnal: Kunszabó Ferenc útijegyzetei: [könyvismertetés]

aránytévesztő hajlamán. Természetesen viselke­dett, józanul mérlegelt, őszintén beszélt. Rejtélyt nem bogozott, csodát nem fedezett föl, megelé­gedett a köznapi tapasztalattal. íróként, társada­lomkutatóként bölcsen tudva, hogy igazi rejtélyt és csodát épp a köznapi élet kínál. Csak észre kell venni. Például azt, hogy a világjárás napjainkban ná­lunk is szokásos jelenség. Újra és másképp per­sze. Újra, hisz eleink, főleg a monarchia idejétől — kényszerből, tanulási vágyból, kíváncsiságból, divatból — afféle keleti világpolgárnak számítot­tak. És másképp is, hisz 1945—55 sűrű évtizede annyi mindent oldott és kötött, hogy utána két évtizedbe telt, amíg a tömbök és táborok a vi­szonylagos bizalmat megpecsételték. Különbség, ellentét, együttműködés vegyül ebben az állapot­ban. Ilyennek kell elfogadni. így kell hozzá alkal­mazkodni. Most ebben áll a természetesség és a józanság. Kivált annak számára, aki nem egysze­rűen országok, hanem tömbök és táborok közt rója az utat. Kunszabó Ferenc Nyugat-Európában és Észak-Amerikában járt nemrég. Először vágott neki. Beszámolóiban elkerülhette volna az ismer­kedés — olykor esendő, mosolyogtató — érzelmi és szellemi mozzanatait, a körülmények színes ábrázolására szorítkozva. De ellenkezőleg, épp ezekre épít. Három riportját azzal szövi egybe, hogy körvonalazza az indulás helyzetét, aztán főleg a benső fordulatokat, a kérdéseket és vála­szokat sorjázza. Folyamatot rajzol, mely alapjá­ban megismerésnek tekinthető, ugyanakkor több is, mert az eredményre néz. Egy magatartás pró­bája zajlik itt. Hogy vajon a tudatosan vállalt hazai otthonosság összefér-e, mennyire fér össze az otthonossággal a világban? Mi segiti, mi hát­ráltatja? Kivánatos az lett volna, hogy szűkebb és tágabb otthonosság szépen, teljesen összeférjen. Valóságosnak az bizonyul, hogy csak akkor és ott fér össze, ahol élő kapcsolatok működhetnek, működnek. Ez a próba érdekessége. Növeli az érdekességet, hogy az utazások átla­gos környezetet érintenek, ugyanakkor az utazó gazdag és friss műveltség birtokában magyarázza a tapasztalatokat. Kezdve az elsővel, a bizalmat­lansággal és a bizalommal. Történelmi okát adja a furcsa ellentmondásnak, nevezetesen a bizal­matlanságnak szomszéd országok, a bizalomnak távoli földrészek polgárai közt. Közeliség, távoli- ság? Térben és időben a távolság rohamosan csökken. Ösztönben, megrögzött gondolkodás­ban, vélt és valódi érdekben bezzeg tartja sáncait. Minket, itthoni magyarokat a hajdani háborús szövetség, majd a vasfüggönyön inneniség — bár halványodó — árnyéka egyaránt terhel. Sajnálni pedig „elszlávosodásunk” miatt sajnálnak. Avult társítások? Téves hiedelmek? Igen. De tettünk eleget, hogy hiteles képünk kerüljön napvilágra? Nem. Szélesedik az itthoni felelősség azzal is, ahogy a kinti magyarok sorsa fordult, fordul. Mert az anyanyelv és a hagyomány kötelékének erősítéséért vagy gyöngítéséért — noha ez kétol­dalú — végül a szülőhazát, az óhazát illeti ítélet. Erősítésre nem is a magas képzettségűek, hanem az átlagpolgárok rétegében mutatkozik szükség a kinti magyarok többségében. Fontos tanulság ez. Gondoljuk meg, arról van szó, hogy az itthoni többségi társadalom a kinti többségi réteggel fogjon szorosabban kezet. Természetesen az ér­telmiségi, szellemi kapcsolat mélyítése gyümöl­csözik ebben is. Nem mellékes ezért sem, hogy a mélyítés egyik eszközét nyílt önbírálat és indo­kolt önbecsülés egészséges arányában jelöli meg Kunszabó Ferenc. Önbírálat és önbecsülés tárgyiasan mihez iga­zodhat? Annyi különbség és ellentét közepette hol az általánosnak elfogadható mérték? Ki- mondva-kimondatlanul mintha mindenben ezt is fürkészné, mindenből erre is következtetni óhaj­tana az Éjféli hajnal gyakorlatias utazója. Gya­korlatiassága nemhogy nem zárja ki az általános mérték keresését, de épp a különbségek és ellen­tétek tudomásulvételében és az áthidalás törté­nelmi távlatában nyilatkozik. Ebben keres fo­gódzót. Nemzetek, nemzetiségek, országok, tár­sadalmak fejlődésének és alkatának bármekkora különbségét összehangolhatónak látja azzal, hogy saját szintjükön milyen értékóvó és értékte­remtő képességet, magatartást tanúsítanak. E képesség és magatartás volna hát az első fo­gódzó. De nem önmagában, hanem irányával, hatásával egyetemben. Fölöttébb lényeges ösz- szegzés, hogy bármely társadalom tartós fejlődé­se a belső egyensúlyon múlik. Ez a második fogó­dzó. Pontosabban az, hogy a gazdaság, a terme­lés, a kultúra, az életmód, a települési rend, a hatalom, az igazgatás egyikének-másikának túl­zott vagy elfojtott szerepe torzuláshoz vezet, a fejlődést az ellentétek éleződése irányába tereli — ez az a pont, ahol a fejlődés nyilvánvalóan elkanyarodhat a haladástól. Utazásokról írt Kunszabó Ferenc, de nem ha­gyományos útirajzokat. Szemléletben társada­lomrajzait, történelmi esszéit folytatta inkább. Kömyezetfestés helyett az emberi és közösségi együttélés újabb alkotóelemeit figyelte, haszno­sítható tanulságait értelmezte. Idegenben is ma­gyar látószögből. Mert a kinti magyarok „sorsa persze hogy egy az ottani társadalom sorsával, ahogyan az egész magyarság sorsa is azonos az egyetemes emberiség jövőjével”. (Magvető Könyvkiadó, 1986.) Székelyhídi Ágoston 90

Next

/
Oldalképek
Tartalom