Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Papp István: A lármánál mélyebb csönd: megjegyzések a Tiszteletadás Csorba Győzőnek c. kötethez: [könyvismertetés]
A helyzet még ennél is súlyosabb. Mintha korszerűtlen, sőt szégyenletes dolog lenne mostanában erről a hiányról beszélni. Valamiképp süketté váltunk ettől a nagy hallgatástól: csak a leírt szót értjük meg, a kimondott szó pedig nem hangzik el. Csönd van. Magam is csak azért hoztam szóba ezt a kínos hallgatást, mert a Tisztelet- adás Csorba Győzőnek néhány visszaemlékezése, esszéje úgy kelti életre, eleveníti meg a költő alakját, mint a mesterekét volt szokás nyugod- tabb, szerencsésebb időkben. Itt természetesen nem a személyes, meleg hangra gondolok elsősorban, hisz ez nem meglepő az ilyen jellegű írásokban, sőt valamiképp el is várja az olvasó, hanem a melegség és a szeretet jól kitapintható forrásvidékére, mögöttes hitelére figyelmeztetnék. Mert a mester nem csak irodalmi, szakmai minőség és útjelző, hanem alapvetően tartás és mérték, kívül minden literatúrán és költészeten. Hitele nem csak esztétikai minőség — bár természetes velejárója —, hanem az erkölcs, a magatartás, a mérték. A mérték itt európai léptéket jelent, a kultúra és a morál életformává átváltott, átmenekített tartását. Tudjuk — ezen a tájékon különösen —, hogy tartás dolgában egyre alacsonyabbra rakatik a léc, hovatovább csak gázolunk és ritkán ugrunk, sőt azt is hallani manapság, hogy ez végsősoron kegyelem dolga. A cinizmus nem ismer határokat, ne is szaporítsuk a szót. Tudjuk, hogy a mérték nem ajándék, hanem harc, mert a minőség mindig kisebbség. Csorba Győző „homlokrándulásai” így válhattak „figyelmeztető-fegyelmező” (Galsai Pongrác) példává, vagy Gyurkovics Tibor szép kifejezését idézve „erkölcsi tájjá” tanítványai szemében. Ez az „erkölcsi táj” Csorba költészetének és életformaként élt tehetségének leglényegesebb eleme, puritán versbeszédének és sokfelé elágazó egyszerűségének forrása. Rába György tekint a legmélyebbre, amikor Csorba Győző Dante-fordí- tásai kapcsán lírájának „belformai moráljára” figyelmeztet, s költészetét egy „.. .még a szöveg előtti erkölcsi tisztaságként” jellemzi. Vegyük számba a kötet esszéinek azokat a megállapításait, amelyek Csorba lírájának jelentőségére, nagyságrendjére vonatkoznak. Kezdjük a sort a barát és a pályatárs Weöres Sándorral; „Ahogy korunk lármáját felváltja majd más korszak másfajta lármája, úgy vonulnak el ennek az időszaknak betűhullámai és emelkedik ki belőle mind tisztábban a magányos pécsi költő, Csorba Győző arca”. Rónay György így ír: „A Lélek és ősz legtöbb verse megmarad, és „táplálék” lesz akkor is, amikor sok, külszínre tetszetősebb, könnyű sikerekben gazdagabb lírát már rég elfüjt az idő. „André Frénaud egyszer azzal lepett meg — emlékezik Weöres —, hogy kijelentette: ő Csorbában sejti korunk egy legjelentősebb alkotóját.” Thiery Árpád a „.. .jelenkori magyar költészet jeles alakjai közé” sorolja, Takács Imre „A személyes lét bensőséges titkaiból talán a legtöbbet feltáró magyar költő”-ként emlegeti Csorbát. „Emlékszem — írja Kormos István —, hogy amikor Salvatore Quasimodo megkapta a Nobel- díjat, Fodor Andrással és Lator Lászlóval arról beszéltünk, hogy Quasimodo majdnem olyan jó költő, mint Csorba Győző”. Talán elég is ennyi az idézetekből. A kortársak ítélete az idő közelképét láttatja. Azok, akik itt megszólaltak, ismerik és szeretik Csorba költészetét. Azok, akik e sorokat olvassák, nem biztos, hogy ismerik és szeretik Csorba Győző költészetét. Azok, akik száz év múlva olvassák ezeket a sorokat, már a saját „lármájukkal” lesznek elfoglalva. A kritikus úgy látja, hogy a lármánál mélyebb a csönd, s azt reméli, hogy Csorba költészetének csöndje léket fog ütni a jövő lármájába. A tanulmányok és a visszaemlékezések gyakorta emlegetik Csorba vidéki magányosságát, azt a tényt, hogy a költő távol a főváros irodalmi lehetőségeitől és reflektorfényeitől él és alkot. Köztudomású irodalmi életünk egészségtelen fő- városcentrikussága, így a vidéki élet lényegében periférikus helyzet minden szellemi ember, de különösen a művész számára. Mindazonáltal soha nem szimpatizáltam az efféle megállapításokkal, különösen akkor, amikor az a végkicsengésük, hogy lám Csorba Győző költészete példa rá, hogy vidéken is lehet egyetemes értéket létrehozni. Van ebben a túlzó hangsúlyban egy jó adag főváros-komplexus, egy lappangó kisebbrendűségi érzés, amely érthető ugyan, de a legkevésbé sem üdvözlendő. Mi az, hogy vidéken is lehet egyetemes értéket létrehozni? Nem lehet, kötelezői Hovatovább már azzal dicsekszünk Párizsban, hogy Budapesten is lehet egyetemes értékű kultúrát teremteni. Továbbá nem hiszek abban, hogy Csorba Győző a fővárosban kevésbé lenne magányos, mint Pécsett, s ami az erősebb fénysugarat illeti, arról azt is tudnunk kell, hogy élesebb árnyékot is rajzol. A vidékiség persze nem ajándék, hanem kereszt, de a jelentős művészet nem a periféria, hanem a hígság és olcsóság ellenére születik, ezekből pedig sohasem volt hiány sehol. A kötet tanulmányai közül elsősorban Csűrös Miklós, Rába György, Rónay György és Tüskés Tibor írásai ragadták meg a figyelmemet. Mind felülnézet, mind mélység tekintetében Csorba Győző költészetének hiteles térképét rajzolják meg a szerzők. Külön elismerés illeti meg a kötet szerkesztőjét és válogatóját — Tüskés Tibort —, aki ezzel a vállalkozásával is igazolta, hogy kortárs költészetünk egyik legavatottabb és leghűségesebb ismerője. (Pannónia Könyvek, Pécs, 1986) Papp István 83
