Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Radics Péter: Iszonyú malaszt: Krasznahorkai László: Kegyelmi viszonyok: halálnovellák
Iszonyú malaszt (Krasznahorkai László: Kegyelmi viszonyok. Halálnovellák)-A.ki olvasta a Sátántangót, Krasznahorkai László 1985-ben megjelent első regényét, habozás nélkül komolyan veszi a szerző újabb kötetének alcímét, s nyugtázza, hogy az előzőhöz sokban hasonló élményben lesz része. A Halálnovellák „a tematikai eltérések elsimítása után epizódként is beilleszkedhetnének a Sátántangó jelenetei és figurái közé” (Margócsy István, Könyvvilág, 1986 május). ' Nem tudom, mennyire kockázatos vagy mennyire természetes, ha a szerző ilyen határozottan kitart előző témája mellett, illetve, hogy mennyire megunhatatlan és kimeríthetetlen ma az irodalomban a pusztulás és a válság témaköre, mégis azt hiszem, a Sátántangó nagyszabású, freskószerű (s talán túlmitizált) pusztulásképe a novellákban koncentráltabbá válhat: egy-egy „halálnemre” összpontosítva az adott novella ábrázoló erejét. Ugyanígy — ami a válságot általában illeti — a krízis a novellákban (a regényhez hasonlóan) a kifosztottak és megnyomorítottak, az újítani képtelenek, szociológiai szakszóval: a depriváltak világa felől rajzolódik ki, vagy e világgal azonosul — ami az újabb kutatások szerint (Rétegződésmodell-vizsgálat I. 1980) sem a politikai, sem a hétköznapi tudat számára nem éppen lefutott téma. Persze az sem kizárt, hogy a szerző magát a világot tekinti „megfosztottnak”. Sőt e két téma és motívum: a megfosztottak világa és a világ megfosztottsága éppen egymást felerősítve bontakozhat ki a novellákban; együtt szállhat szembe az indokolatlanság (vő. Domokos Mátyás értékelését a Sátántangó világáról — Kortárs, 1985 december) és a töredékesség vádjával (Bata Imre bírálata: ÉS, 1985. július 19.) — s teremtheti meg a mű metafizikáját: talán nem is egészen „negatív” vallásosságát. Világértelmezés a figurák szintjén: „mi lett ebből a világból. . . / A Borbélykézen című novella első számú áldozatának, a nyolcvanötezer „kápé” reményében agyonbunkózott öreg Csonkának az utolsó szavait idéztem — ám hasonló fogalmazásban jónéhányszor elhangzanak még a legváltozatosabb helyzetekben, valamennyi novellában — a legelsőt kivéve (Az utolsó hajó), amely a végleg elpusztult Magyarország vízióját idézi, így ott ez a kérdés nem releváns. A Csapdás Roziban az álszú percegésének kozmikus jelentését felfedező öreg katonatiszt mondja: „a néhai polgárok tiszteletreméltó gyülekezete mára koszos csürhévé züllött”; a Hőségben egyes szám első személyű hőse krumplilopás közben jegyzi meg: „hol van már az a világ, amelyben az ilyesmi bűnnek számított?!”, A mesterségnek vége c. novellában a szállodaportás úgy vélekedik: „itt már mindent szabad”, ugyancsak a Borbélykézen címűben az őrült, igehirdető borbély: „valakinek ki kell mondani az igazat. Hogy az ördög az úr.” Az efféle mondatok kétszer mintha a személyes írói narráció szintjét is megközelítenék: az El Bogdanovichtól alanyi hősét mély szomorúság fogja el, „addig ismeretlen gyökeres aggodalom a lassan elsötétedő világért”, amelynek lerombolásához maga is minden mozdulatával hozzájárul — s némileg hasonló fogalmazásban a mániákus csapdás, Herman 77
