Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Farkas P. József: Nagy Lajos és Apostag: egy életmű forrásvidékén
is volt. Még minket is, elég csúnyán. A szomszédokat is — még mindig haragszanak rá —, mert azt írta: „gebe lóval mönnek a tanyára”. Akárhogy is formálta át a neveket, csak fölismertük, akiről írt... Az tetszett benne, hogy szépen tudott énekelni. Ha nincs az a polipja, operaénekes lett volna. Itt is mindig énekelt: betyárnótákat, népdalokat, balladákat. A családtagok a különböző kitüntetésekről (háromszor kapott Baumgarten-díjat, a legelsők közt Kossuth-díjat) nem nagyon tudnak. De kivétel nélkül, részletes pontossággal képesek felidézni „nagyon szép” temetését. A halála után az özveggyel már nem tartották a kapcsolatot. Kicsit orroltak rá, hogy a családnak a „jussból” nem juttatott semmit: se bútort, se könyvet, pedig állítólag megígérte. Az idősebb falubeliek, akik még látták az utcákon, nem szívesen beszélnek róla. Több adatközlő véleményét foglalta össze, így pontosan leírom az egyik későbbi — 1938-ban kiadott — regény még élő címszereplője, a Három boltoskisasszony egyikének modellje, Debreceni Istvánné: — Nem is gondoltuk, hogy ilyen nagy ember lesz belőle. Még új szobrot is kap a faluban. Sokat találkoztam vele — pici lány voltam — amikor az Egyházi út felől a központ felé ballagott, lassan, nyugodtan, hátratett kézzel. A falubeliek előtt nem volt nagy becsülete. Mindent és mindenkit alaposan és sokáig megnézett. Nem volt barátságos természete. Persze, ez érthető is, az életét ismerve. A Három boltoskisasszony Jolánkája voltam én. Nem haragszom rá, mert valóban olyan voltam, olyan cserfes kislány, amilyennek bemutatott. De a nővéreim nagyon dühösek voltak, mert azt írta az egyikről, hogy állapotos, a másikról meg, hogy öreglány. Szerintem eltúlozta a dolgokat. Igazat írt, de eltúlozta. Olyan volt a falu, de nem annyira olyan. Lenézte az ittenieket. A nevét viselő művelődési ház falán márványtábla emlékeztet az íróra. Rajta a Kiskunhalomból vett idézet: „Ezer és ezer akácfájával olyan ez a Kiskunhalom, mint egy óriási szétesett zöld bokréta.” Az idézet megválasztása is bizonyítja: az idő kérlelhetetlen békítő: a mondat idilli kapcsolatra utal. Pedig azért nem volt mindig béke. Ahol tudták, lejáratták „megalázó származását” emlegetve. Egy apostagi lelkész mondta egyszer jellemzően: ez a Nagy Lajos durván kiírt mindenkit, a helybeli római katolikus plébánost csak azért nem, mert az nagy darab ember volt, és megfenyegette, hogy megveri. A fiatalabb apostagiaknak Nagy Lajos sikeres, elismert személyiség, akiről az újságok írnak, a televízióban és a rádióban foglalkoznak vele. Akinek szobrot állítanak: vagyis „nagy ember”. Akit a harmincas években csak félve mert említeni Mertz Gyula az evangélikus iskolában, ma kötelező tananyag. A községben Nagy Lajos nevét idézi a könyvtár, a művelődési ház és a főtér. Áll már a második szobra. Az egykori Tabánitelek béreslakása helyén emlékmű áll. Az iskolában kulturális seregszemlét rendeznek február 5-én, születésére emlékezve. A Kiskunhalom kötelező olvasmány, ő maga szoborszerű apostagi nevezetesség, akit tisztelni illik. 68
