Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Beke György: Végvár
— így emlékezett? Elhiszem. Könnyen téved az emlékezet. Pedig az emberek kutatják a falu múltját, csakhogy tekintetük nem tudja átfogni az eltelt időket... Ezért is írtam meg Végvár történetét... — Afféle mendemonda lenne, hogy az első végvári telepesek a szegedi Csillag-börtön szabadult foglyai voltak? — kérdezem. — Gondolja csak meg, honnan lett volna a szabadult foglyoknak elegendő állatuk? A végvári föld agyagos, nehezen művelhető, csak négy lóval lehetett felszántani. Meg aztán, aki ide jelentkezett, annak fel kellett mutamia földesurától az elbocsátó levelet. Nem lehetett a parasztnak csak úgy ide-oda költözködnie 1794-ben! Annyi igaz, hogy szabadult fogoly is vetődött ide néhány, hajdani betyárok, s ezeket nem üldözték el innen. Éppen mert olyan nehéz volt itt az élet... Szarvas Lajos egyike azoknak a Végvárról kikerült és ide visszatért értelmiségieknek, akiket szívesen tartanak számon a falu önmagát megújító erejeként, kovászaként. Nagye- nyeden végezte a képzőt 1953-ban. Első állomáshelye a Szilágy megyei Kárásztelke volt, 1956-ban hazakérezkedett. Akkoriban nagyon kellett a tanerő Végváron, párhuzamos osztályokban tanítottak fel végig a magyar tagozaton. Szarvas Lajos a kórus vezetője lett, majd mikor az ingázás, elköltözések, a falu lassú öregedése nyomán a dalárdisták száma elapadt, zenekart szervezett. Ez a zenekar muzsikál idehaza, eljár távoli falvakba is, ha hívják. Egyeztetik a zene szeretetét és az anyagi hasznot. Éppen az előbb érkeztek haza Keresztesről, ahol lakodalomban muzsikáltak, innen jó hetven kilométernyire. — Mit húznak az ilyen lakodalmakon? — Amit kémek. Megfizetik. Nem a tanítványaim. Itthon mi már az óvodában elkezdjük felkészíteni a gyermekeket énekre, táncra, színjátszásra. Ne csak a műdalok menjenek be a fülükbe. Bartók Béla szülőföldjéhez illő törekvés! Hat tanerő mintegy kétszáz gyermeket oktat most a román és magyar tagozatos végvári iskola tíz osztályában. A helybeli magyar gyermekeken kívül ide járnak át — ötödiktől felfelé — a szomszédos Sebed, Kádár és Doboz falvak román kisdiákjai. A magyar tagozaton már az elsőtől összevontak az osztályok, kevés a gyermek, kilencediket és tizediket románul végzik ugyanitt. Nemcsak az iskola fogja össze Végvár és a közvetlen környék magyar és román lakosságát. A közművelődés új kereté, az évente ismétlődő Végvári Művelődési Hét is. — Miért szerveztük meg először 1972-ben? Akkor én voltam a végvári Művelődési otthon igazgatója, de nem az én egyéni ötletem volt, hanem az egész falu kívánsága — mondja Gheorghe Pemeasc. — Pótolni, kialakítani és egybefogni akartuk a helyi hagyományokat. A mai igények szerint alakítani át őket. Távoli városok színészei mind nehezebben jutottak el ide. A temesvári magyar együttes egymagában képtelen volna kielégíteni az igényeket. Egyébként is, nemcsak színházi előadásra vágynak a végváriak. A sokirányú érdeklődésre kíván válaszolni a Végvári Művelődési Hét, minden esztendőben nyolc napon át tartó kulturális seregszemléjével. Felnőtt, iskolás, óvodás műkedvelők lépnek színre, vetélkedőket szerveznek, képzőművészeti kiállításokat, sportversenyeket, batyubált, Jelmezzel és jelmez nélkül címmel tréfás műsorokat (ezt nyilván a bukaresti televízió egyik népszerű adása nyomán), Szarvas Lajos zenészei és a helyi esztrádegyüttes muzsikál, jutalom-plaketteket osztanak ki a legjobb műkedvelőknek. Jobban megismerik a végváriak önmagukat és a tőszomszéd román falvak lakóit. A Végvári Művelődési Hét műsorában a községhez közigazgatásilag ide tartozó Sebed és Kádár táncosai és színjátszói, énekesei is szerepelnek. A sebediek különösen a kalkuserrel, ezzel az ősi román népi tánccal mindig nagy sikert aratnak. Harmóniát teremt a kulturális pezsgés Végváron belül is, nemzedékek, felfogások között, mégsem mossa el a különbözéseket vagy éppen ellentéteket. Szarvas Lajos a műkedvelők odaadását dicséri. Még olyan idősebb asszonyok is szívesen szerepelnek a színpadon, mint Szabó Péterné Fülöp Rozália, aki megvan hatvan esztendős, mindig 45
