Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Beke György: Erdélyi szilfák, fák, sorsok - Kusztos Endre víziójában
Веке György Erdélyi sziklák, fák, sorsok — Kusztos Endre víziójában M ■л- J Jbúveit először Erdőszentgyörgyön láttam, 1958 nyarán. Alighanem messze vidéken ez volt az első falusi képzőművészeti kiállítás. Közönségében nem csalódott. Öt nap alatt háromszázan nézték meg a munkáit: ötvenegy olajfestményt, huszonhárom rajzot, szént és pasztellt. Láthatók voltak már a később oly jellegzetes „kusztosi” témák is, a magasba törő vagy vergődő fák, a természet ellesett pillanatai, de igen sok volt a házsor, a határrész, a villanyoszlopra szerelt hangosbeszélő, a traktor — esti szántáskor — meg a Küküllő menti táj kőtörői, kaszát verő parasztjai. Egyik olajfestményén pedig a népviseletbe öltözött székely leányka a zongoránál: fehér ingvállban, hímzett lajbiban, láthatóan megilletődötten ütögette le a zongora billentyűit. Három évvel azelőtt végezte el a főiskolát. Bemutatkozó tárlatát is a szülőföldjén rendezte meg, a Küküllő völgyében. És most, hatvanesztendős korában ugyanitt, a Küküllő mentén állandó kiállítás várja a látogatókat: Makfalván. Itt a központja Hármasközségnek, amelyben Kusztos Endre született. Fülöp Dénes magyar szakos tanár kezdeményezte ezt az állandó makfalvi kiállítást, a helyi tanács vezetői felpártolták az ötletet, az iskola egyik termében vagy ötven munkája került a falakra. Ötven vallomás a szülőtáj gyötrelmes szeretetéről. És a községben hozzákezdtek más festők műveinek gyűjtéséhez is. Kusztos új látásmódot, igényt honosított meg a szülőhelyén. Egy évvel az erdőszentgyörgyi találkozásunk után elcsaltam magammal moldvai barangolásra. A Beszterce völgyében haladtunk végig, Doma Vatrától Piatra Neam{ig, én írtam, ő rajzolt, közös munkánk eredményét a bukaresti magyar napilap, az Előre 1959 júniusi lapszámai őrzik. Akkoriban épült a békási vízi erőmű, Kusztos szívesen rajzolta a telepi embereket, a folyóvölgy falvainak lakóit, fadöntőket, a domai üdülőben pihenő munkásnőket, körfűrészek mestereit. Néhány vonással jellemző portrékat készített olyan emberekről, akiket nem ő választott ki modellnek, hanem a riportjaim témája — ilyen esetben sokszorosan nehezebb a művész munkája —; élet, hangulat van ezeken a portrékon és szigorú hitelesség. Maguk a lerajzoltak „ellenőrizték”, hogy hasonlítanak-e önmagukhoz, s nyilván fényképeken, tehát nyers realizmuson kialakult szemléletük bírált, mégsem talált hibát. Fontos vizsga volt ez, igazolta, hogy Kusztos Endre mestere volt mindig a portrénak, azóta se hagyta abba teljesen. Édesanyjáról például rengeteg vázlatot készített... De lehetetlen volt észre nem vennem, hogy a táj, a természeti környezet vagy az emberi munka alakította vidék hozta igazán lázba. Szenvedéllyel rajzolta meg a békási vízi erőmű akkori látványát, a hegyoldalak szikláiba fogódzkodó betonfalakat, érzékeltetve, hogy szédítő magasságban növekednek, közelednek egymáshoz (akkor mi a mostani tófenékről, a folyó partjáról szemlélődtünk). Azóta megtanultuk, hogy Kusztos a természetábrázolás egyik legnagyobb erdélyi mestere. Mind ritkábban rajzol portrét, mind többet a természet világát. Titokzatos alakzatok kínálkoznak fel neki jelképekül. Fenyők a sziklán — talán legkedvesebb, legizgatóbb témája — köves patakmeder, erdőrészlet, kötött oldal, földek, megint földek, aztán erdők, élő szálfák és kidöntöttek gyökerei, igen, gyökerek — ezer változatban és mindig másképig
