Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Dobozi Eszter: Nádas Péter: Emlékiratok könyve: [könyvismertetés]

Nádas Péter: Emlékiratok könyve

A magyar irodalomnak voltak nagy lírai korszakai. A hetvenes évekre viszont, úgy tűnt, a próza hozza a valódi meglepetéseket, s nemcsak azért, mert ekkorra értek be már régebb óta pályán lévő alkotók, hanem mert ekkortájt jelent meg néhány fiatal prózairó munkája, mégpedig az eddigi hagyományosan realisztikus írói gyakorlattól eltérő látásmóddal, más tartalmú írói szerepek vállalásával és a prózaalkotás nyelvének, stílusának figyelemre méltó módosulásaival. Ezzel az újabb prózaírói nemzedékkel tűnt fel Nádas Péter is.

Nádas először a hatvanas években jelentkezett novelláival. Az Egy családregény vége című műve, amely már a szintézis igényével íratott, a hetvenes évek terméke. Történelmi és egyéni élet összefonódottságát hangsúlyozza benne. A tavalyi könyvhéten jelent meg új regénye, az Emlékiratok könyve. A különös, több szálból összefonódó szövegfolyam részben ugyanazt a témát közelíti meg — most már több nézőpontból is —, mint amit az Egy családregény vége című művében is feldolgozott.

Ahogy a cim is következtetni engedi, a regény, mint egy emlékáradat, olyan. Az emlékezés attitűdje adja az egyik kompozíciós elvet. A megjeleni tésnek ebben a prousti módozatában rejlő lehetőségét egy másik eszközzel tágítja ki: több emlékezésfolyamot futtat párhuzamosan. A középponti szereplő így szinte több változatban láttatik. Krisztián, aki szintén egy emlékező a regényben, épp igy határozza meg magát: „Változatok vagyunk. Alkatunk, nemünk, származásunk, vallásunk és neveltetésünk szerinti változatok.” A több egymáson áttűnő alak a szöveg egészében mintha mégis eggyé adódna össze. Maga a szerző vallott így e sajátos formának a megfo- gamzásáról: „Emlékiratokat fogok írni. Több ember időben némiképpen eltolt, párhuzamos emlékiratát. Kicsit úgy, ahogyan Plutarkhosz az életrajzokat. És ez a több ember mind én lehetnék, anélkül, hogy én lennék.”

E hősváltozatok tehát más-más időben-térben mozognak. Egyikük ráadásul éppen a regénybeli író teremtménye, mert a műben egy másik mű is íródik, múltszázadbeli miliőt és alakokat idézve. Ezek az egymásra rétegződő, egymásba át-áttűnő emléksorok pedig mind a szubjektív idő irányába tartanak. Nádas tehát a belső történésekre van nagyobb figyelemmel, noha érezteti, hogy a személyes világok mögött — mint mindent meghatározó — ott áll egy másik idővel leírható valóság: ami történelmi, ami társadalmi. Előbb csak egy-egy árulkodó mondattal, a szereplők egy-egy gesztusával utalva rá, majd egyre nyilvánvalóbbá válik, a mű tengelyében álló történetek az ötvenes évek, valamint az utána következő évtizedek tapasztalataiból táplálkoznak. A korszak főbb fordulatai (1953, 1956, 1968) adják a szereplők számára a jelenségek és emlékek rendszerezéséhez, értékeléséhez a vonatkoztatási pontokat. Az ötvenes évek társadalmi feszültségeire és politikai kataklizmájára itt is, mint az Egy családregény vége című könyvében, a gyermeki emlékezés nézőpontján át tekinthetünk. Anélkül, hogy közvetlenül a történelmi eseményeknek, a társadalmi erőviszonyoknak látleletszerű ábrázolására törekedne a szerző, pontos megfogalmazását kapjuk annak, ami a kor lényege. Bár Nádas nem a történelmet keresi. Az emberre tekint kizárólagos figyelemmel, az emberre, akiben lenyomatát otthagyja a történelem. „Otthonossá lettünk egy érzésben, ami másfelől maga a történelmi realitás érzéki formája volt.” A történelmi realitásra kíváncsi, de abból azt igyekszik folfejteni, ami az érzéki élet történeteiben megjelenik, tehát abban, ami belső, ami személyes. Érzékletes leírását kapjuk, miként ivódik át a kor szelleme a fejlődő gyermeki személyiségen, miként befolyásolja alapérzéseit, tájékozódásait. Hogyan ismerhető fel még akár a gyermeki játékban is, a kamaszviszonylatokban annak a rendszernek a működési mechanizmusa, amelyet személyi kultusznak neveztek el.

Az emlékezésnek egy másik szintjén viszont már a hatvanas-hetvenes évekre felnőtt ember világával szembesülhetünk. Több nézőpontból is. Egy ezek közül a regénybeli íróé, egy a végén megszólaló Krisztiáné. Ezekben a fejezetekben ugyanakkor kitágul a szemlélődés horizontja is — a berlini színtérrel és szereplőkkel. Önértelmezéseikkel a viszonyítás rendszere így több, mint a konszolidációs Magyarország, már Kelet- Európa, sőt egy francia baloldali fiatalember belépésével Európa. A berlini barát szájából hangzik el épp az egyik legtalálóbb meghatározás is:... „ ... mindketten ugyanannak a szétrop- panásnak szerencsétlen termékei vagyunk, mondta, két sajátos mutáció ...”

A mű legtöbbet megszólaltatott szereplője jellegzetesen korunkbeli: a már más prózai írásokból is ismert hőstípusnak, a lézengőnek, a kallódó fiatalembernek rokona. Aki krónikus jelenléthiányban szenved. Aki már-már csak hiányait képzeli valónak. Cselekvései nem cselekvések. Egyedül szemlélődése, mindent precízen értékelő gondolkodásmódja bizonyítéka még létezésének. Mintha ennek a generációnak csak az a szereplehetőség adatott volna, hogy megfigyelő legyen. Nádas hőse ezt a kívülrekedtséget, ezt a nem cselekvőképességet úgy értékeli, mint amely magyar voltának legsajátabb ismertetőjegye. A folytonos emlékezés, az önbemérések mind- mind kísérletek arra, hogy ebből az alig észreve80