Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Radics Péter: Mementó-memoárok a középosztályból: Pálóczi Horváth Lajos, Tardy Lajos és Zolnay László emlékezései
menekítette a faragott gótikus könyveket, mert a dózereket nem állították le. A Heming- way-i küzdelem után ezzel a szívet facsaró és szólásfacsaró mondattal vesz búcsút egyik nagy halától: „Nincs fűm, nincs fám, akihez, amihez kapkodhatnék. Holott ezt a rombolást a törvény tiltja.” Nem, vagy nemcsak közömbösségre, tudatlanságra, mulasztásokra, vezethetők vissza ezek az esetek, inkább valami vészes értetlenségre, kontaktushiányra, emberi és szakmai beszűkülésre, egyszóval: voluntarizmusra. Holott „az együttérzés az, ami szárnyakat ad annak, aki valóban dolgozik és dolgozni akar”. Zolnay és Tardy politikai krédóját épp csak sejteni lehet. 1945 nyaráról Zolnaynak az a véleménye: „Itt egy új hierarchia van kialakulóban, merev kasztkategóriákkal. Éppen úgy taszított mint a régi.” Barátjáról, a Washingtonba készülő új követről, Vámbéry Rusztemről jegyzi meg: „tökéletesen gyanútlan az MKP . . . előretörési szándékai tekintetében”. Hozzáfűzi: ő ezeket a törekvéseket akkoriban helyesnek látta. Hogy véleménye mikor változott meg, pontosan nem tudni; talán amikor a minisztériumok, az egyetemek, a hadsereg magasan képzett s az antifasiszta ellenállásban is kitűnt, kipróbált embereit rövid fölfuttatás után elejtették; talán mikor Farkas Mihály a Friss Újság-konszern átadása ügyében igen velős ultimátummal kereste föl. (Zolnay a kiadóvállalat és nyomda társtulajdonos-igazgatója volt 40-től, apósa, a zsidó származású Lányi Zsigmond strómanjaként.) Talán mikor kisfia kedvenc, saját költésű versikéjének hihetetlen, fatális következményei támadtak. Egyik sora nyomán politikai vádak érték (a vers „csim-bumm”-ja: a Szovjetunió, a „daganat”: Sztálin elvtárs), s emiatt el kellett hagynia a budai ásatásokat. Az ügy Tardy hányattatásainak hasonlóan valószínűtlen mozzanataira emlékeztet: őt hazaárulás és az államtitok megsértése címén tartóztatta le az ÁVH; a fő vád: nem széfben, hanem szabályszerűen lezárt tűzálló szekrényben helyezett el egy terjedelmes iratot, amely méretei folytán csak abba fért bele. Nagyobb széfet persze hiába is kért. Két évtizeddel később a Széchényi Könyvtárat kellett elhagynia egy Országh- és egy Eckhardt-szótár fölötti vita miatt: e mindennapi munkaeszközeit a „kisfőnök” elorozta tőle, hogy belőlük szíve hölgyét készítgesse nyelvvizsgára. Tardy memoárjában íveken át ismerkedhetünk ilyenfajta casus belikkel, fondorlatokkal és kivédésükkel (kesernyés és körülményes öniróniájának legfőbb tárgyai ezek) — ami nemcsak a zavaros időknek, hanem a szerző akkoriban megroppant idegi kondíciójának is jó látlelete. 56 októberét Tardy aggodalommal fogadja: érzése szerint az események indokolatlanul felgyorsultak, s ez az addigi törvénytelenkedőknek ad alkalmat, hivatkozási alapot a változások visszafordítására. Könyve talán legsikerültebb fejezetében, mikor az ötvenhatos ágyútűzben leendő feleségével megostromolják a II. kerületi anyakönyvi hivatalt, hogy a rendkívüli eseményekre tekintettel haladéktalanul egybekeljenek, szinte pontokba szed- hetően kifejti akkori politikai nézeteit is. A családi viták után elégedetten állapítja meg, „hogy ebben a kissé túl sokat szenvedett családban milyen erős volt a mérséklet, a korszerű gondolkodás és az, amit amúgy felületesen »baloldaliságnak« szokás nevezni.” A „baloldaliság” kulcsszó Zolnay emlékezésében: mintegy az emberség, magyarság, németellenesség szinonimája. Az ellenállás szárnyaszegett kibontakozásának oka Zolnay szerint a kommunisták és a parasztpártiak túlzottan szigorú konspirációs gyakorlata, emiatt az összeköttetések gyakori megszakadása, polgári oldalon viszont a „fecsegésig menő nyilvánosság”. De Zolnay nem a teoretizálást és az oknyomozást tekinti feladatának, hanem mindazok nevének s tettének fáradhatatlan megörökítését, akik ismeretei szerint mentettek, bújtattak, küzdöttek. Minden név és minden tett egy-egy érv egy általa már meg nem nevezett vitában. A baloldaliság kifejezés valószínűleg az elszalasztott nagy konszenzus lehetőségére is utal. A fordulat utáni években egész rétegek váltak ki a nemzet testéből, ahelyett hogy történelmi kincseiket, szellemi és anyagi potenciáljukat az új állam oldalán vetették volna latba. Hogy ennek meglett volna a realitása, arról Tardy is tanúbizonyságot tesz. Fordítóirodai beosztottai, „ezek az egykori középosztálybeliek ... egyszerűen a példaadás erejének engedelmeskedve és saját legjobb énjüket gyakorlatba öntve, minden igazi jó 78
