Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Bárth János: A szálláskert
hathattak a kerített városok külvárosi jellegű, mozgalmas életű majorkert-csoportjai. E laza szálláscsoportok kialakulásának útja valószínűleg a távolabbi múltba vezet. Szükségesnek tartjuk azonban hangsúlyozni, hogy ami ősi, az nem feltétlenül nomád hagyaték. Lehet általános európai, vagy eurázsiai örökség is. (Utóbbiba a nomád hagyomány is beleilleszkedhetett.) A laza szálláscsoportok városi eredeztetését vagy a nomád hagyományból való közvetlen származását jórészt kizárja a sok európai párhuzam. Ezek a laza szálláskertek, de talán a tömörültebb városszéli társaik is beleilleszkednek egy, a görög földektől Skandináviáig húzódó európai régi paraszti település- és gazdaságszervezési gyakorlatba. Annak sajátosan magyar változatai. Történeti fejlődésüket egyaránt befolyásolhatta, jellemző vonásaikat egyaránt színezhette nomád hagyomány, városi települési gyakorlat, a tűzbiztonságra törekvő hatóság kényszere, földesúri parancs, termelési sajátosság és még nagyon sokféle tényező. A szálláskertek fajtái, típusai A levéltári forrásokból és a korai néprajzi leírásokból megismerhető szálláskerteket sokféle módon lehet osztályozni. Alapvetően négy szempont kínálkozik rendszerezésükre: 1. funkció szerint, 2. a domináns épület alapján, 3. a térbeli elhelyezkedés alapján, 4. tájegységek szerint. Egyik osztályozási szempont sem tökéletes. A számbajöhető osztályozási szempontok közül a domináns épület fajtáját, jellegét vettük alapul a szálláskertek tipizálásánál. A típus nevét úgy fogalmaztuk meg, hogy a szálláskert fajtáját meghatározó jelző lehetőség szerint utaljon a fő funkcióra vagy funkciókra is. Eszerint a történelmi Magyarországon előforduló szálláskerteknek két alaptípusa különböztethető meg: 1. Istállós-szérűs szálláskertek 2. Pajtás-istállóspajtás szálláskertek A domináns épület fajtáját, mint a szálláskertek osztályozásának szempontját, azért tartjuk viszonylag jónak és megfelelőnek, mert a megnevezett épület némileg utal a tájra és a szálláskertben folyó tevékenységre is. Köztudomású úgyis, hogy az alföldi parasztság nem használt pajtákat. A pajta vagy más néven csűr a Nagy-Alföldet szegélyező tájak: a Dunántúl, a Felföld és Erdély jellemző épülete. Olyannyira jellemző volt ez az elkülönülés, hogy Györffy István szembeállította egymással az alföldi halmaztelepülést és az Alföld körüli területek szalagtelkes-csűrös falvait. Előbbihez a „nomád” mezőgazdaság, a gabonanyomtatás; utóbbihoz a kévés gabonakezelés és a cséphadarós cséplés képzete társult. Ha tehát valamely település szálláskertjeit pajtásnak vagy istállóspajtásnak nevezzük, ezzel nem csak a szálláskertek domináns épületére, a pajtára utalunk, hanem a hozzá kapcsolódó gazdálkodásra és arra a tényre is, hogy a szóban forgó szálláskertek nem a Nagy-Alföldön, hanem a rajta kívül eső dombos-hegyes területek valamelyikén találhatók. Ugyanez áll fordítva is. A jelzőben a pajta szó hiánya és az istálló szó jelenléte tükrözi, hogy valószínűleg nagy-alföldi szálláskertekről van szó. A pajta szót nélkülöző jelzős szerkezetben a szérűs kifejezés pedig arra utal, hogy a szálláskerthez az Alföldön jellemző szabadtéri nyomtatásos gabonaszemnyerés kapcsolódott. Istállós-szérűs szálláskertek Az istállóval, ólakkal, aklokkal beépített és nyomtatóhelyként is használt szálláskert a Nagy-Alföld területén volt igazán jellemző, bár átlépett a Dunántúlra és felszökött az északi hegyek közé is. A szálláskertnek ez az a formája, amelyet először fedezett fel a néprajztudomány. Ezt, illetve ennek lakótelepülésszéli változatát tekintette sokáig az „igazinak” a kutatás. Ehhez mérte, viszonyította a többi változatot. 40
