Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Cséfalvay Zoltán - Perger Éva - Pomázi István: Rudabánya 1985
A lakosságnak csupán egyetlen munkalehetőséget biztosító települések esetében a termelőüzem, valamint a befogadó település léte és fejlődése elválaszthatatlanul összefonódik egymással. Az üzem felfelé ívelő, virágzó szakaszában gyarapodik a település, jobban boldogulnak lakói; a válságos időszak pedig érzékelhetően rányomja bélyegét a település fejlődésére és a helyi társadalom életszínvonalára. Rudabányát mint bányásztelepülést szintén egyoldalú termelési szerkezet jellemzi. A többi hasonló jellegű település közül csak a szénbányász falvak néztek szembe a struktúraváltás gondjaival—gyötrelmeivel, amelyek esetében — Rudabányához hasonlóan — hosszú vajúdás eredményeként született meg a végleges döntés. A struktúraváltás másfél évtizede elhúzódó bizonytalansága, a gazdasági problémák elodázása nagyon sok káros folyamatot indított el Rudabányán. Olyan negatív társadalmi és településszerkezeti folyamatokat, amelyek — a helyi társadalomra és a településszerkezetre gyakorolt hatásokat mellőző — csupán gazdaságossági szempontokat érvényesítő szemlélet megerősödésével sajnos más, hasonlóan egyoldalú termelési szerkezetű településeken is megismétlődhetnek. Struktúraváltás magyar módra Rudabánya elmúlt húsz évének fejlődését alapvetően az a konfliktushelyzet határozta meg, amelynek végére a vasércbánya bezárásáról hozott döntés tett pontot. Első pillantásra úgy tűnik, hogy a döntésig vezető út a kohászat és a vasércbányászat között folyó harc története. Olyan küzdelemé, amely felett — talán a játszma tisztaságát biztosítandó — döntőbíróként központi szervek őrködnek. Beavatkozásukkal látszólag egyensúlyt teremtenek a két fél között, valójában inkább a konfliktushelyzet elhúzódásához, mintsem annak megoldásához járulnak hozzá. Az állami szervek először az ötvenes évek végén avatkoztak be a bánya sorsába, amikor kimerültek a jó minőségű, bamavasércet tartalmazó telepek. A központi szervek ebben a helyzetben a gyengébb minőségű pátvasérc kitermelése és egy dúsítómű megépítése mellett döntöttek, amely 1960-ra el is készült. Az állami beavatkozás azonban nem állt meg itt, hanem a beruházás finanszírozásán kívül a termelés dotálására is kiterjedt. Ez a támogatás tehát ekkor még elfedte a kohászat és vasércbányászat közötti valódi feszültséget. Az időlegesen elkendőzött konfliktus 1968-ban tört felszínre, amikor a dúsítás költségeivel megemelt árak miatt a kohászat indított mennyiségi- és árvitát. Jóllehet a vita felsőbb szervek közbelépésével átmenetileg ismét megoldódott, de a bánya súlyos árat fizetett az egyezségért: a Gazdasági Bizottság 1968-ban hozott határozata leállította a vasérckutatást. Ezt a fajta alkut természetesen mindkét fél csak időlegesnek tekintette, így 1974-től állandósultak a kohászat és a bányászat közötti viták. A felmerülő problémák minden esetben központi döntéshozó szervek (Gazdasági Bizottság, Állami Tervbizottság) elé kerültek, amelyek meghatározták az átvételi mennyiséget, hatósági árakat és a dotáció mértékét. Ennek megfelelően áremelések és dotációk követték egymást 1976-ban, 1978- ban, 1980-ban és 1983-ban. A nyolcvanas évek elejére ez a folyamatos korrekció már tarthatatlanná vált. Az elhúzódó vitában így egyre erősebb hangot kapott az a — korábban is felmerülő — törekvés; be kell zárni a rudabányai bányát. A bányaüzem vezetősége kemény harcot kezdett először a korábban élvezett fejlesztési lehetőségekért, később pedig az üzem puszta létéért. Megoldási terveik a dúsitómű energiaigényét csökkentő korszerűsítésre alapozódtak, amihez azonban a bánya fejlesztési forrásai nem voltak elegendőek. A kohászat ezzel szemben arra hivatkozott, hogy a mai gazdaságossági követelmények között nem engedhetik meg maguknak, hogy a kohászati nyersanyagot magas áron vásárolják. Ha meggondoljuk, hogy a rudabányai 67
