Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - VI., befejező rész

öregek korában történt..., a nagyfülű világban, a fatengölyös világban, fakilincsös időkben, olyan régön, amikor még a templom is csak kápolna volt.

Az innenső világ az első pillanatától telisteli sietős, nagy eseményekkel. A háborúból való átlábaláskor már fölsütött a szegények napja. Ment lefelé az uraké. Azoknak sötétedett. És mint a mesebeli varázsütést úgy várták, siettették, élték, akarták a változásokat. Kicsi félelmek is taposták a sarkukat. A háború odazúgott még a németeknél. Hátha fordul. Jaj, élnek itt olyan emberek, akik viselik a tizenkilencesség nyomorult nyomait. A községházán fölállított deres ütlegeinek forradásait, a bújdosás, a suttogás, a fojtogatás, a börtön emlékeit. De majd most! Hittel hitték, hogy most hazaértünk! Dózsa óta befizettünk mi ezért száz apával visszamenőleg. Mindenért mi izzadtunk, véreztünk, haltunk.

Minden a miénk! A föld, a szó, a hatalom, a kelő nap, az éjszaka, a boldogulás! Velünk megélhet akárki, a bennünket nyúzó, sancoló valamikori vérszopó! De a lábát keresztbe ne tegye előttünk! Akkor a halál fia!

1944 decemberében lábra állt a Kommunista Párt, rá a Szocdem, a Független Kisgazda- párt, a Nemzeti Parasztpárt. Velük szökkent föl a MADISZ, a SZÍT, az EPOSZ, a KÁLÓT, a KALÁSZ, az UFOSZ, a DÉFOSZ, a Magyar Vöröskereszt, az Oltár egyesület, a Hahaosz.

Politizáló folnőttje lehetett ezer a falunak. Az hat-hétfelé oszlott. Ugyan egy-egy jelesebb mozgalmár három—négyfelé is lámpát gyújtott naponta, ha kellett. Sok tisztséget viselt, mert hitese, hangadója volt régtől az újnak. A fórumokat összemarékolta a hazafias Népfront, a Pártközi Bizottság, a Földosztó Bizottság.

A hihetetlenül gazdagon termő negyvennégyes év, mintha ezt várta volna. Asztalt terített embernek, állatnak. Módot adott az éjjel nappal a közjó érdekében gyülekező embereknek, ne fájjon a fejük: mit is eszünk, ha hazamegyünk.

Folyt a földosztás, a jussolás, a tiedelés, a megszavazás, az ellenvoksolás. Szópárbajok, ökölrázások, furkós- és vasbotok dörömböltek. Lövések madzagon vállravett első háborús puskákból. Tányérsapkás policájok. Tüntetések a reakció, a háborús gyújtogatok, az élelmet elfeketézők ellen.

Szólánc szaladt végig a házsorokon. Fél óra alatt alarmírozták a lakosságot. A gazdagabbak, akiknek az első pillanattól kezdve ellenérzéseik lehettek az újjal szemben, és száz okuk, hogy ne vegyüljenek a lelkes „csőcselék” közé, hát bezárkóztak. Hanem a szervek kipiszkálták őket házaikból, ahogy almából fittyentik ki a kukacot.

— Sorba állni!

Ők kapták leghamarébb a szervezőktől a politikusok rudakra szerelt képeit, a jelszavas táblákat, a nemzeti lobogókat. Pártlobogót nem adtak, csak a megbízhatók kezébe.

Tomonicska Lajcsit is sorba állították. Kezében egy magas póznára keretezett fölirat: Éljen Sztálin!

Mielőtt megfogta, megnézte a képet.

— Mit nézel?

— Hogy kit viszök.

— Na, kit?

— Sztálint.

— Baj?

— Dehogyis. Mosolygott.

— Szöröncséd!

Jaksa Balázs kántortanító negyvenháromban került a faluba. Apáméknál lakott hadialbérletben. Ő volt a háború utolsó évében a levente főoktató. A reakciósok listáján szerepelt. Szegény volt, mint a templom egere. Jégtörő Mátyáskor verőfényes téli vasárnap délben zúgott az utcai tüntetés a reakcionáriusok ellen. Bejöttek Jaksáért apámékhoz. Hát hová bújjon, hová bújtassák. Épp üres volt a lisztes láda, hát bújjon abba. Belebújt. Apám evett, nem akart tudni a tömegről.

Jaksáért fölkajtatták a padlást, az ólakat. Kihúzták a lisztesládából.

39