Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - VI., befejező rész
A vonzalmak intimebb fejleményeit titkok fátyolai mögé rejtették. Nem divatozott az utcai csókolózás, simogatás, ölbeülés. Karszügyön is csak a jegyesek járhattak a falu megszólása nélkül. A falu megszólása akkorra parancsolónak számított, mint a kisbíró dobolása. A rejtett kapcsolatokat kilesték. Egész éjszaka is készen álltak, hogy ki kihoz mikor ment be, mikor jött ki. Ablakalji hallgatózások során a beszéd, a suttogás foszlányaiból, vélekedésekből is összerakta a képzelet, hogy mi minden történhetett odabent. Mozi nem volt, se rádió. Ez a foglalkozás pótolta azokat. Nem is nagyon szégyellték. Hagyódott az ilyen érdeklődés nemzedékről nemzedékre. Ismerték is egymást annyira, ha a falu egyik sarkán valaki elböffentette magát, nemcsak azt mondták meg ki volt, de azt is, mit evett. Tudtak igazi gazságokról, lopásokról, asszonyi csalfaságokról. Tudtak, s tudatták is. A mindenkori Falu Katák, Sürgöny Pannák gondoskodtak a hír elterjesztéséről. A mindennapos pletyka úgy kellett, mint a levegő. Vájkálni, megszólni, legyalázni, kicsúfolni, könnyű helyen tartózkodott a dombiratosiak körében. A félelmes közvélemény éberen élt. A „kutyanyomba hágott”, megesett lányokat a kútbaugrásig, a gyufaméreg ivásig is elhajszolta a névtelenségbe burkolt pletykatörvény. Ellenpletykára nem igen ismertek gyógyírt. Volt egy olyan szerelmi ügyben kikezdett fiatal tanító, aki azért visszafizetgetett. Énekórán 3—4 osztályban, naponta énekeltette velünk: „Kiültek a vénasszonyok a padra, a padra, de a padra. Most is tudom, rólam folyik a pletyka, a pletyka, de a pletyka. Nem kérem én a jóistent csak arra, csak arra, de csak arra: Ragassza le valamennyit a padra, a padra, de a padra. De szögezze le valamennyit a padra ...” A falu pletykás mindentudói abban a hitben éltek, hogy előttük titok nincs. Tévedtek. Egyik cimborám sorsa úgy alakult, hogy nem nősült meg. Negyven éves kora után későnlette. Egészséges ember léttére, firtatták a falusiak, hogy élheti világát nagy magányosságában. Egyik találkozásunkkor italhoz nyúltunk. Vallatóra fogtam. — Úgy járhatsz te az asszonyi nép után, hogy fölszödöd magad mögött a lábad nyomát. — A bűn titkolva jó. — Udvarolgatsz? — Á, sose voltam beszédös embör. — Hogy tudja meg a fehér személy a szándékodat? — A bálákban szeretek megfordulni. Az elgazdátlanult fehérszemélyöket istápolásom alá vöszöm. Hazakíséröm. Mondjuk az ura berúg, nem táncoltatja. Mögharagszik a mönyecske. Én táncoltatom. Mögy magában haza. Elkíséröm. — Mit mondasz neki? — Nem mondok én hallod semmit. Én is arra megyek. Nem bánja. Fél is. Vagy úgy tesz. Megyünk. A kapualjukban kezet ád köszönésképpen. — Mit mondasz neki? — Semmit. A kezébe nyomom a gergőt. — Mit mondasz neki? — Mondhatnék többet? — Ő mit szól? Semmit. Ha ellök, akkor: adjon isten jóéjszakát! Ballagok valamerre. Vissza a bálba, másikért. Ennek nincs híre. Erről az asszonyi nép nem beszél. Mert ki hinné el, hogy a gergő a kezébe járt, de sehová tovább. Ha a gergőt a kezében felejti, akkor már belül vagyok a portán. Erről meg azért nem szól az asszony, mert tudod milyen a falu szája! 37
