Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Egy történész életútja: Benda Kálmán válaszol Glatz Ferenc kérdéseire
Kálmánnak, volt Eötvös-kollégiumi társamnak, nemzedékünk talán legtehetségesebb történész tagjának, aki később tragikus körülmények között halt meg. Válasza tulajdonképpen valamennyiünk véleményét fejezte ki. Többek közt ezt írta: „A Táj- és Népkutató Kiállítás esetében elsősorban nem Teleki egyénisége sajnálatra méltó és tragikus, hanem az egész magyarság jövője. Hát mit gondolnak az urak otthon? Azt hiszik, hogy amolyan „ki volt Anonymus?” kérdés körül ömlik a tinta? Vagy talán új irodalmi műfaj megteremtésén fáradozik az ifjú magyar tollforgató generáció? Utolsó reményünk volt ez a jövőt illetően. Török és Habsburg áfium, rendi és nagykapitalista nemzetölés után utolsó és egyetlen mentsvár a végső pusztulás elől: bevonni a magyar milliókat nemcsak az alkotmány, hanem a nemzeti élet „sáncai” közé is ... Mit csinálnak majd derék grófjaink, ha Hitler csinálja meg az agrár-reformot Magyarországon? Hova áll akkor Teleki?” Nagyon jól emlékszem, hogy ez a kérdés: a földreform, a demokratizálódás, állandó beszédtéma volt köztünk már a kollégiumban is, a szobában, a közvetlen, kisebb társaságban (Kosáry Domokossal, Maksay Ferenccel és Tóth Andrással laktam egy szobában) és a nagyobb közösségben is; napról napra újra és újra visszatértünk ehhez, mert csak ebben láttuk a megmenekedés útját. — Az 1939-es évek fiatal értelmiségi generációjának egyik nagy tette volt a néphez való közeledés. A tatai népfőiskoláról sok fénykép található Benda Kálmán fotóalbumában. — A Táj- és Nepkutatö Intézet kiállításának hatalmi szóval.való bezárása után a munka elsősorban Magyary Zoltán Közigazgatástudományi Intézetében folyt tovább. Magyary modernizálni akarta a közigazgatást, új termelési módszereket kísérletezett ki, mezőgazda- sági értékesítő szövetkezeteket szervezett, amelyek kibontakozásának egyik akadálya volt, hogy hiányoztak azok a felkészült parasztemberek, akikre ezek irányítását rá lehetett volna bízni. így merült föl, hogy népfőiskolát kell létrehozni, s azon a legtehetségesebbeket kiképezni. Ennek a tatai népfőiskolának, amelyik — hadd tegyem hozzá — az akkori Magyarországon az egyetlen, nem egyházi népfőiskola volt, én voltam a vezetője három éven keresztül. A megye különböző falvaiból, minden társadalmi rétegből, minden nemzetiségből és minden felekezetből válogattunk ki és hívtunk be a népfőiskolára 20—28 év közötti parasztfiatalokat. A képzés egyszerre volt szakmai, kulturális és világnézeti is. Tanultak tehát magyar irodalmat, magyar történelmet, de ugyanakkor mezőgazdaságot, üzemtant, mindazt, ami a modem mezőgazdaságban szükséges. Ennek a népfőiskolának voltam tehát én a vezetője. Együtt laktam a népfőiskolásokkal, én tanítottam a magyar történelmet, a szociológiát, és én voltam — úgy mondhatnánk — a nevelő tanár, aki felelős az iskola rendjéért, a közösségi életért. Azt mondhatom, sikeres volt ez a népfőiskola, és én is rengeteget tanultam. 1944-ben azután hatalmi szóval, felülről ezt is megszüntették, mondván, hogy az államrend ellen lázit. Jellemző, hogy 1945 után, amikor a közös gazdálkodás kialakítása megindult, a volt népfőiskolások közül nem egy került a falusi élet vezető pozíciójába. — Közben 1942 márciusától az első önálló, tanszékektől független történetkutató intézet, a Teleki Pál Tudományos Intézeten belüli történettudományi intézet alkalmazottja voltál. — Az én nemzedékem a diploma megszerzése után nem egyszer évekig volt állás nélkül. Ez az államnak is komoly gondot jelentett, ezért a kormányzat létrehozta az úgynevezett ÁDOB-ot (Állástalan Diplomások Országos Bizottsága), s ez bizonyos minimális, létminimum alatt lévő fizetést adott nekünk. Egy esztendeig ilyen ÁDOB-os fizetéssel voltam az egyetemen, a Szekfű-szemináriumban könyvtáros. Azután Beregszászba kaptam a gimnáziumba kinevezést, de ezt sohasem foglaltam el, mert ekkor már tényleges katonai szolgálatomat töltöttem. Majd pedig a Lónyay utcába, tehát volt gimnáziumomba kerültem, ahol egy esztendeig tanároskodtam. Onnan a minisztériumba vittek, itt a népfőiskolái ügyeknek voltam az előadója, majd 1942-ben, az akkor alakult Teleki Pál Tudományos Intézetbe hívtak meg, tudományos kutatói állásra. A Teleki-intézetnek volt egy külön, önálló történettudományi részlege, ennek Deér József professzor volt az igazgatója, igazgatóhelyettese pedig Kosáry Domokos. A kutatói 8
