Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Egy történész életútja: Benda Kálmán válaszol Glatz Ferenc kérdéseire

Habsburg-ellenes hagyományok láncolatára fölfűzve, kissé leszűkítette a nemzeti történelemnek a menetét és elhanyagolta a nemzeti történelem ezen kívül eső erőinek a bemutatását. Mint történész, ma, immáron több mint öt évtized után visszatekintve, hogy látod ezt?

— Ebben feltétlenül van valami igzság. Ennek a történetszemléletnek a középpontjában elsősorban a Habsburg-ellenes hagyományok álltak, a magyar kultúrának — hogy így mondjuk — a protestáns vonulata, de szó sincsen arról, hogy ugyanakkor ez elzárt volna bennünket más szemléletek, más irányok — ha úgy tetszik, mondjuk egy nyugati katolikus szemléletű történetírás megértése elől. Ma már kicsit furcsán hangzik, ha azt mondom, hogy protestáns szemlélet, katolikus szemlélet, ez még abban az időben feltétlenül megvolt és volt protestáns és katolikus nevelés is. A mi generációnkban ez már nem ütközött annyira ki, de az apáink, vagy nagyapáink nemzedékében három mondat után meg lehetett mondani, hogy az illető a piaristáknál végzett-e, vagy a debreceni református kollégiumban. Más volt az emberi megjelenés, más volt talán még a mondatok megfogalmazása is. Volt ilyen jellege az iskolának, s ezt a nevelés tudatosította is. Azt mondhatnám tehát, hogy mi protestáns, sőt református nevelést kaptunk, de nyitottak voltuk minden irányban, és én emlékszem arra, hogy felsőbb gimnazista korunkban már tudatosan jártunk éppen olyan körökbe előadásokat hallgatni, éppen olyan társaságokba gondolatainkat kicserélni, amelyek már egy ellentétes, tehát nem tiszaháti protestáns szemléletben nézték a múltat. Valóban 16—18 éves korunkban már élt bennünk egy olyan gondolat, hogy egy kicsit egyoldalúan nézetik velünk a magyar múltat. De az nem vitás, hogy ebben nőttünk fel és ez adta nekünk az alapot.

— Hogy egy kissé előreugorjak időben, az irataidból és életrajzodból is tudom, hogy Szekfü Gyula mellett dolgoztál, ö pedig köztudottan a katolikus történetírásnak volt a vezéralakja az 1930-as években.

— Iskolám nem örült annak, hogy Szekfü Gyulához mentem az egyetemre. Amikor letettem alapvizsgámat, nagyon büszke voltam az eredményre, bementem a gimnáziumba és volt tanáromnak elmondtam, hogy történelem-szakon kitűnőre alapvizsgáztam. Azt kérdezi, kinél? Mondom, Szekfü Gyulánál. Azt mondja: annál a hazaárulónál? Mondom: tanár úr mit olvasott Szekfűtől? Én attól az embertől elvből nem olvasok semmit — válaszolta. Ez persze ebben a formában nem volt általános magatartás, de az bizonyos, hogy Szekfűben ellenséget láttak, akinek a magyar múlt értékeléséről vallott felfogása nem azért káros, mert katolikus, hanem azért, mert a magyar öntudatot rombolja. Ami most már Szekfűvel való tanítványi viszonyomat illeti, kétségtelen, hogy bizonyos dolgokban sosem tudtam őt megérteni, nem tudott meggyőzni, ezt ő is tudta és én sem titkoltam. Nem tudtam soha egyetérteni azzal, hogy a magyar történelem csúcspontja a 18. század, azért, mert a katolikus egyház ekkor teljesedik ki Magyarországon, s a nemzet, az egyház és az uralkodó együtt építik a „Regnum Marianum”-ot, Mária királyságát. Ezt az időszakot a mi tankönyvünkben nemzetietlen kornak ítélték, amikor Bécs hatalma eluralkodott egész Magyarországon, és a nemzeti mozgalmak, velük a magyarság is, háttérbe szorult az idegen uralom mögött. Nem tudtam vele soha egyetérteni abban, hogy a 16—17. században a török korszakban Erdély csak epizód, amelynek — ahogy ő mondotta — nincs jelentősége, mert a történeti folytonosságot a királyi Magyarország képviselte. Mi úgy tartottuk és nekem is ez volt a felfogásom, hogy a fejedelmi Erdély valóban epizód, hiszen a török korszak végével megszűnt, de ha ez az epizód nincs, akkor nem tudom, ki mentette volna át a középkori magyar politikai hagyományokat, ki vitte volna tovább a Mátyás halálával gazdátlanul maradt magyar kulturális törekvéseket és a magyar nyelvet olyan időben, amikor a magyar királyok Bécsben éltek, és nem lehetett várni tőlük, hogy a magyar műveltségnek irányt és utat mutassanak. Közöttünk tehát voltak ilyen ellentétek, azonban Szekfü ezt nem éreztette velem. Ő tisztelte ríjások véleményét, és elfogadott tanítványának. Soha nem éreztem azt, hogy nekem valamilyen hátrányom lett volna amiatt, hogy nem értettünk mindenben egyet, hogy közöttünk vannak véleménykülönbségek. Ugyanakkor meg kell mondanom, ha valakitől történeti látásban, történetszemlélet3