Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Egy történész életútja: Benda Kálmán válaszol Glatz Ferenc kérdéseire
Egy történész életútja Benda Kálmán válaszol Glatz Ferenc kérdéseire (Egy tv-interjú szövege)-Ж.Л 1867. évi kiegyezés utáni évtizedek Magyarország történetében a modern államszervezet kiépítésének kora. Kialakul az ország igazgatási rendszere, kialakul úthálózata, kiépül a kereskedelem, kialakul a közigazgatási, a katonai és hivatalnoki rendszere. Egy új társadalmi réteg, az immáron hivatalból, értelmiségi munkájából élő tisztviselő hivatalnokréteg jelenik meg az ország történetében. Az előttünk fekvő napló, Benda Kálmán családjának naplója, egy ilyen család életét, életútját jeleníti meg előttünk. Benda Kálmán a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója 73 éves. Ha most megkérdezném, hogy mit tart élete nyolcadik évtizedében, — visszatekintve a korábbiakra — az életét meghatározó legfontosabb tényezőknek, vajon mit említene? Családi neveltetés, a középosztálybeliség, iskolarendszer, történelmi megrázkódtatások, Trianon, vagy a felszabadulás? Vagy pedig világtörténelmi benyomások? Párizsi út, vagy pedig éppen a társadalom mindennapjaiban átélt, kollégák, középosztálybeli értelmiségi kollégák között átélt hatások, vagy pedig éppen falukutató, a társadalom alsóbb rétegei között tett kirándulások? — Ha a magam múltját nézem, azt hiszem, az említett tényezők mindegyike belejátszott valamilyen vonatkozásban. Az első világháborút megelőző esztendőben születtem Nagyváradon. Apám honvédtiszt volt, akkor a nagyváradi hadapródiskolában szolgált. Apai ágon családom Abaúj-Bereg megyei, kisnemesi, kálvinista család, amelyik a múlt század első felében református papokat adott, majd pedig ügyvéd nagyapámmal világi pályára lépett. Tőle kezdve a család tagjai valóban ott találhatók az új magyar állam legkülönbözőbb posztjain. Anyai ágon a Jászságba vezetnek a szálak. Anyám apja, a nagyváradi tábla elnöke, Jászapátiban született, s anyai ágon felesége is odavaló volt. Ha az apai ágról azt mondtam, hogy a tiszaháti kálvinista hagyományokat képviselte, az anyai a jászsági katolikus tradíciókat hozta. Nagyváradon nem sokáig éltem, hat éves sem voltam, amikor a város Romániához kerülvén, mi — ahogy mondották — repatriáltunk. Apám kitoloncolás révén már korábban Magyarországra került, a Ludovika Akadémián volt a tereptan tanára, mi pedig hosszú hónapokig vagonban laktunk, majd Budapest környékén szükséglakásban. 7 éves koromban érkeztünk a fővárosba. Iskoláimat már itt végeztem, a Lónyay utcai református gimnáziumban érettségiztem 1932-ben. — A református gimnáziumnál álljunk meg egy pillanatra. Ahogy nézegettem az életed meneteléhez kapcsolódó iratokat, feltűnt, hogy a protestáns hagyományok mind történetírói munkásságodban, mind iskoláztatásodban jelentős szereppel bírtak. A mai nemzedék már nagyon nehezen tudja maga elé képzelni, mit is jelenthetett egy felekezeti iskola a két világháború között. Jelentette azt, hogy ott világnézetileg is erősen a felekezet szempontjából nézték a társadalmat és problémáit? Jelentett ez valamiféle politikai elkötelezettséget? — Világnézeti közösséget feltétlenül jelentett, a világ bizonyos dolgaiban való azonos eligazodást. De ezt nem nevezném felekezetinek. Volt felekezeti jellege ennek az iskolának, ez azonban nem hittani, dogmatikai síkon nyilvánult meg. Miért voltunk mi büszkék arra, hogy reformátusok vagyunk, és mi volt az, amit az iskola is mint református hagyományt 1
