Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Kadijszki, Kiril: Gong: A hattyú: Fű-I.: Fű-II.: Fű-III.: Fű-IV.: versek: Baka István fordításai
Fű —IV Átkígyózik a hágón a vonat. S minden kanyarban új látképek díszlövései fogadnak. Egyszer egyikük a szívünkbe talál... A dombon — fű közt — alszik valaki. S egy magányos kereszttől céltáblává változik a lebukó nap. A sötétség megint a fényre céloz . . . A folyó lassan hömpölyög visszafelé — a múltba. Mire jó a mi örök kapkodásunk, törtetésünk, tévelygéseink, mindegy az a folyónak, melyik az enyém, melyik a tiéd — bárkié! —, mert összegubancolódott irányainkat egybegyűjti úgyis. Eltűnik minden nyomtalan? A fűzek vén kezükkel zöld halfüzéreik nyújtják feléd: ezek ama halak, melyek megélednek minden tavasszal. De jaj, körötted is mind gyakoribb a tavasz: ez az infarktusok évada. Ám meglehet, ha meghasad a szív, akár a mag, új lét támad belőle — bár a földi szemnek láthatatlan. A remény csak a holnap kínja. Száguld — a sötétség felé! — a vonatunk. S a fák — zöld füstgomolyagok a vagon mentén suhannak . .. Azt hisszük mi mindig, hogy száguldunk előre, bár valójában felénk robognak s tűnnek nyomban el zöld napjaink. És messze valahol, gyermekkorban vagy a jövő mennyboltja alatt, sohasem változik a kép: Köd, szürkeség. A város pereme. Por és fű . .. Öreg állomás, kopott, tolatva összetorlott vagonok — ösvényt hasítanak a semmibe. Baka István fordításai 67
