Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Sőtér István: Aurelien Sauvageot emlékei
ilyen évszázados nemeslevelével, viszolygást kellett éreznie a húszas évek Magyarországán. Szekfű Gyula, a nagy történetíró, a magyar társadalomnak azt a korszakát „neobarokknak” nevezi. A 17—18. század feudális formaságai élnek tovább groteszkül és idejük- múltan. Fennmaradtak pl. a barokk címek és megszólitások, melyek francia fordításban ma komikusnak hatnak. Nyomor, elmaradottság, a nagybirtok kizsákmányoló hatalma: minderről pontos elemzést, hű képet adnak Aurélien Sauvageot visszaemlékezései. Különös érzékenységgel fogja fel a kétségbeesésnek, a reménytelenségnek azt a lelkiállapotát, mely úrrá lett az országon a trianoni békével elvesztett területei miatt. Elvadult, megalázott, reakciós kormányzat alatt nyögő Magyarország ez, melyet gyűlölet vesz körül, s melyet a szomszéd országok propagandája teljes elszigeteltségbe szorít. Sauvageot emlékezéseinek fejezetei mindezt híven és pontosan bemutatják: a magyar történetírásnak van mit tanulnia Sauvageot emlékezéseiből. A francia olvasó pedig a szerzővel együtt fedezhet fel egy számára ismeretlen világot. A húszas években Magyarországnak sivárságát Sauvegeot hitelesen és íróilag is plasztikusan eleveníti meg. Az a fiatal tanár, aki 1923-ban érkezik Magyarországra a győztes és virágzó Franciaországból, életkedvét veszíti, ha csak nem fűti a megismerés, a megértés szenvedélyes vágya, és az a bizonytalan sejtelem, mely az intuícióval megáldottakat az érték és a nagyság valamilyen közellétére figyelmezteti. Ismétlem: Sauvageot könyvének igazi érdekessége egy drámai folyamat, a megismerés drámájáé, mely kitérőkön, fölismert tévedéseken át megy végbe. Ami a legkülönösebb: a szerzőt a magyar nyelv sajátosságainak megismerése vezeti el az ország kultúrájának, társadalmának, sőt történelmének megértéséhez. Nyelvészként lát ellentmondást a magyar nyelv természete, és az országra nehezedő, reakciós, politikai rendszer között. Felismerve ennek a nyelvnek rejtett különösségeit, az európai nyelvektől elütő sajátságait, kifejező erejét, és különállásában is érvényesülő befogadókészségét: megérti a kultúrát, mely ezt a nyelvet kifejlesztette. Nyugat-Európa eszmevilágával, a felvilágosodás céljaival és gondolatkörével a magyar társadalom a 18. század derekán ismerkedik meg, annak a kis írócsoportnak jóvoltából, melynek tagjai Bécsben, Mária Terézia nemesi testőrségében szolgálnak. Ennek a testőrségnek Fischer von Erlach építette palotájában időzve Sauvageot átéli azt a mélyreható változást, mely a nyugati kultúrával való első érintkezések következménye volt. Megható jelenete a könyvnek, amikor a palota magas mennyezete alatt a szerző beleéli magát a magyar irodalom megújírójának, Bessenyei Györgynek és költőtársainak gondolkozásmódjába. A magyar kultúra nem maradhatott volna fönn a nyugati kultúra vívmányainak áthasonítása nélkül. A könyv tehát a megismerés drámája, egy makacs, szüntelen kutatásé, melynek célja felfedezni azt, ami sajátosan magyar ennek a népnek jellemében és művelődésében. Valóságos dilemma ez, mely Közép- és Kelet-Európa valamennyi népének művelődésével szemben felmerült. Ezeknek a népeknek egyszerre kellett lépést tartaniok a nyugati civilizációval, és tudatosítani magukban a nemzeti jelleget, a külfölditől eltérőt, vagyis azt a színt és hangot, melyet csak ők birtokolnak. Az orosz irodalomnak éppúgy ügye volt ez, mint a lengyelnek vagy a magyarnak. E dilemma felismerése egykönnyen félrevezethette a kutatót. A nemzeti sajátság nem lehet azonos az egzotikummal, és tévútra vezet, ha ezt a sajátságot az egzotikumban akarja megtalálni valaki. Sauvageot egy ideig hajlik rá, hogy a sajátosan magyar jelleget csak azokban az alkotásokban legyen hajlandó felismerni, melyeken nem érződik az, amit ő Párizs „parfume”-jének nevez. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy Nyugat-Európa irodalmai megtermékenyítő kölcsönhatásokban fejlődtek ki, s a német irodalom bizonyos korszakaiban éppúgy fel lehetett ismerni a francia hatást, mint pl. a francia romantikában a németet. Európa irodalmai rokonabbak egymással, hasonlatosabbak egymáshoz, mint azt a felületes szemlélő gondolná. A francia irodalomban éppúgy nem lehet egzotikumot keresni, mint az angolban, a németben és így tovább — és az orosz irodalom sem azért bír különálló jelleggel, mintha azt egzotikusnak lehetne minősíteni. Közép- és Kelet-Európa irodalmai a népköltészet segítségével fejlesztették ki nemzeti 60
