Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Péter Sándor: Ideák és realitások
Konklúziók helyett Rendszerint itt következik az a fejezet, amely bölcs tanácsokat ad arra nézve, „mi a teendő”. E kérdésben azonban nem könnyű állást foglalnunk. Hol is tartunk most? Körüljártunk néhány olyan elméleti problémát, amelyek véletlenül hozzájárulnak a gyakorlati szabályozás sikereinek elmaradásához nálunk és máshol is. Úgy tűnik, hogy különféle tisztázatlan elméleti alapkérdések, valamint történeti és gazdasági sajátosságok miatt jelenleg (a levegőtisztaság-védelem területén) alkalmazni próbált piacorientált bírságolási rendszer — túl saját végrehajtási nehézségein — három területen is jelentős ellentmondásba kerül a gazdasági gyakorlattal. Egyrészt számos egyéb formális gazdasági szabályozó ösztönző hatása is gyakran más irányba mutat; másrészt nem vesszük kellőképpen figyelembe az ezek „fölött” ható informális mechanizmusokat; harmadszor pedig — s ez az általános gazdasági mechanizmus egyik súlyos belső ellentmondásával függ össze — szívósan próbáljuk elkerülni e piacorientált rendszer piaci következményeit, az effektiv bírságrendszer egyik lényegi hatását: az ármozgásokon keresztüli kereslet-átrendeződést. Mivel tehát arra aligha számíthatunk, hogy a politikai-etikai normák rendje gyökeresen átalakul a földgolyón a közeljövőben; azt kell hangsúlyoznunk, hogy a környezetvédelem hatékonysági problémái — „itt és most” — a jelenlegi gazdasági rendszer belső ellentmondásaiban gyökereznek; következésképpen a megoldások is elsősorban itt keresendők. Természetesen elképzelhető, hogy a jelenlegi bírságolás felváltása egy megalapozottabb, szigorúbb, normatívabb vállalattípusok (de nem egyes vállalatok) szerint differenciált adózási rendszerrel sokat segítene a mai körülmények között is. De éppúgy elképzelhető ettől egészen különböző, például a relatív szennyezési koefficiensek változása szerint a menedzsereket személy szerint premizáló szisztéma; vagy éppen az, hogy a tűzoltóság mintájára — teljesen állami hatósági feladat legyen a környezeti „rendfenntartás”. A lényeg az, hogy az alternatív megoldási lehetőségekről alig mondhatunk valamit, amíg nem egy tisztán látható, stabil gazdasági modellből indulunk ki; illetve amíg a gazdaság alapmechanizmusa nem lesz konzisztensebb, s amíg a láthatatlan „telefonszabályzók” helyett valóban a — szükséges mennyiségűre korlátozott — jogszabályok nem szabályoznak a gazdasági és társadalmi életben, gyanúsan indokolt kivételek erdeje nélkül. Nem alakíthatunk ki „piaci” környezetvédelmet addig, amíg a piacnak kiosztott szerep is napról napra változik a „forgatókönyvben”; nem tudjuk addig megtisztítani környezetünket, amíg a gazdaság és a társadalom viszonyait meg nem tisztítottuk. Ahogy Déry Tibor írja: „A szennyet ne csak a levegőből és a vízből kotorjuk ki, inkább magunkból. Minden egyéb csak tüneti kezelés, azt hiszem.” Jegyzetek 1. Anthony C. Fisher. Resource and environmental economics. (Cambridge Univ. Press, Cambridge, 1981; 164. o.) 2. Először e kérdéssel komolyan tulajdonképpen Arthur C. Pi- gou foglalkozott klasszikusnak számító könyvében. (The economics of welfare. Macmillan, London 1920.) 3. Az „ideológiai dogmatizmus” egy olyan „kétfejű sárkány” amelynek az „offenzív” feje azzal érvel, hogy mivel a tőkés vállalkozónak nem érdeke a környezetvédelem, ezért az egész tőkés államnak se lenne érdeke. Igaz kiindulópont, hamis logikai lánc. A „defenzív” fej pedig a tervgazdaság elvileg nagyobb lehetőségeire hivatkozik. Az eredmény ugyanaz, mint fentebb. 4. Közismert példa erre az a múlt századi előrejelzés, mely szerint az 1970-es évekre Londonban lehetetlenné vált volna a közlekedés — a konflisok gyarapodása következtében az utcákon felhalmozódó temérdek lótrágya miatt. 5. Hasonlóan érvel Fisher idézett művében. 6. Elég meggyőző anyagot találhatunk ennek alátámasztására például a következőkben: Antal László: Gazdaságirányítási és pénzügyi rendszerünk a reform útján. (Közgazdasági és Jogi K., 1985); Bogár László: A fejlődés ára. (KJK, 1983); Laky Teréz: Érdekviszonyok a vállalati döntésekben. (KJK, 1982). 7. Bródy András: A gazdasági mechanizmus bírálatának három hulláma. Közgazdasági Szemle, 1983, 7—8. sz. 8. A GNP, vagy a nemzeti jövedelem nyilván nem jelzi a megtermelt értékek használati érték szerinti összetételét, a javak minőségét, a jövedelmek elosztását. Adott jövedelem tehát megtestesülhet ugyanúgy ágyúkban, mint (ehető vagy ehetetlen) szalámiban, a lakosság jóléte viszont alaposan eltérhet. 9. Amartya K. Sen: Commodities and Capabilities. North— Holland, Amsterdam, 1985. Sen a szabadságfogalom bevezetésével igen érdekes kísérletet tesz a gazdasági és a gazdaságon kívüli értékek közös nevezőre hozására. 10. Az extemáliákat (H. Sidgwick említése után) A. Marshall elemezte először, majd Pigou vette át és tette a jóléti gazdaságtan kulcskategóriájává. 11. A „chicagói iskola” például megkérdőjelezi a „társadalmi költségek mítoszát”, és az extemáliákat nem piaci tökéletlenségnek, hanem a túlzott állami beavatkozás következtében kialakult tisztázatlan tulajdonviszonyok következményének, vagyis „kormányzati hibának” tulajdonítja. 12. Az egyes országok környezetvédelmi rendszere igen különböző, és a piacorientált megoldásokat — mint a PPP — nem egyszer egyébként liberális piacgazdaságok is elvetik — vagy ideáltipikus jellege miatt, vagy ellenkezőleg, a fentebb említett tulajdonjogi megfontolások miatt. 13. Az itt vázolt séma az 1985. előtti szabályozás logikáját tükrözi. 14. E fejezetben nagy mértékben támaszkodom a Fazekas Károly és K. Forgács Katalin által vezetett, „Gazdasági szabályozó- eszközök környezetvédelmi célok elérésére” c. kutatás eredményeire. A kutatás а К—5/7. jelű, „A környezet- és természetvédelem közgazdasági és jogi vonatkozásai” с. OKTH —MTA DTI program keretében folyt. 15. Antal László, i. m., 19—20. o. 26
