Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Visszapillantó tükör - egy tudományos pálya emlékei: Barta János akadémikus válaszol Imre László kérdéseire
(így hangzott el ez valamikor 1945. táján.) Úgy tudom azonban, hogy Professzor Úr Adyról is tartott magántanári előadásokat a pesti egyetemen a koalíciós években. Most régi papírjaimat rendezgetve látom, hogyan húzódik végig Ady életműve, akárcsak Kemény Zsigmondé, egész tudósi pályámon. A korábbi tünetekre, feldolgozási kísérletekre csak utalok, — a tetőpontot az jelentette, amikor még Pesten magántanárként négy féléven át, 1947—48-ban teljes Ady-pályaképet adtam elő. Ahogy az idő szorítása .engedte, egyrészét pontosan meg is fogalmaztam, egyrésze vázlatban maradt. Azokban az években kiadásra nem is lehetett gondolni, — de a kéziratot őrzöm, annak tudatában, hogy azóta sok minden történt Ady körül az irodalomtudományban. Majdnem teljes féléven át foglalkoztam Ady élményi köreivel, — első és talán legfontosabb gyanánt a költői hivatás- tudat és a költősors problémáját vettem — a büszke öntudat, a megnemértettség, a stigmatizáltság és végzetes kijelöltség, majd a kivonulás változatait elemezve ki és dokumentálva. Legyen szabad most, mintegy relikvia gyanánt, egy talán nem közömbös részletet ebből a fejezetből idéznem, amely Az Ős Kajánt fejtegette, úgy ahogy az 1947-ben elhangzott: „Ama kevés versek közé tartozik, amelyeket ha néhány szóval is, de Ady maga próbált magyarázni. Földessy, Ady-kommentárjában így számol be erről: „Egyszer, beszélgetés közben, hirtelen orvkérdés gyanánt (mert Adyt untatta-fárasztotta a poéziséről beszélni) vetettem oda Adynak: ki az Ős Kaján? Ady vágta gyorsan a feleletet: „az élet, vagy ha úgy tetszik, a költészet” — s azután Földessy hozzáfűzi még: „Az Ős Kaján éppen olyan megszemélyesítés, olyanszerű ős életérzés-ihlette költői alkotás, mint a görög mitológia számos más terméke: a prometheuszi, tantaluszi, ikaruszi mítosz vagy akár a Polykratész- monda: az emberi boldogságot nem tűrő irigylés kaján istenek leselkedő rosszindulatának jelképei. Éppígy mondhatnánk azt is, hogy az Ős Kaján duhaj magyar mitikus mása-válto- zata az eredeti bűnbeesés s az ezért ránk szakadt isteni átok zsidókeresztény dogmájának.” Aztán még egy magyarázatot fűz hozzá: „az Ős Kaján mint az Ady Apollója, az ő lelkében él, s a következmény ebből a szempontból a költő énjének két részre, két félre szakadása: az egyik a kultúráért, a költészetért élő, a másik az ebbe belefáradt, belecsömörlött költő”. Próbáljuk még egyszer Adyt magát megkérdezni. Adynak alig vannak pillanatnyi élményei és motívumai; minden hosszú ideig él és lappang benne, s éppen ezért nem csak egyszer nyilatkozik meg, egy-egy témát többször is megformál. Keressük meg ezeket a rokon megnyilatkozásokat. Egy 1899-es debreceni cikkben olvassuk: „A hozzám hasonló emberek nem illenek ebbe a világba, és a végzet azt mérte rájuk, hogy agyrémekért küzdjenek és haljanak meg. És lassan-lassan úrrá lesz ez a tudat. Keressük a szabadulást, keressük a feledést. Mámor, mámor kell minden áron.” Bőven egy év múlva, egy nagyváradi cikkben: „Lángolva, reménykedő lázban dobjuk oda magunkat a teremtő vágy démonának,... és eszme-tüzében alkotni, világítani vágyva bekerültünk az eszmétlen, sivár vegetáló, zagyva emberáradatba ... Ám a démon még kísért, felkeres bennünket, elveszi álmainkat...” A döntő, útbaigazító kép, az apjához írt, 1903. március 1-i megjelenésű „nyílt levél”-ben van. Tudvalévőén nagy mentegetőzés ez azért, hogy nem váltotta be szüleinek az életpályájához fűzött reményeit, nem lett tisztes hivatalnok, hanem író. „Amiért most is harcolok. A penna. Mit akar ez a rongyos acélhe- gyű kis diabolus?” Majd: lennénk mi rendes emberek: „Addig, amíg még nem int, nem hív a gyilkos, az acélhegyű ördög.” „A diabolus urabb rajtam, mint valaha ...” Azt hiszem, már eddig is dereng az Ős Kaján alakiának megfejtése bennünk. Legtöbb köze van ahhoz, amit költői tehetségnek hívnak: az Ős Kaján a teremtő vágy démona az acélhegyű diabolus a tehetség zsarnoki, démoni erejét jelképezi, amellyel úrrá lesz az egyéniségen. A belőle kiáradó kényszer az egyik lényeges motívuma a versnek. A tehetség fölemel, harcba küld bennünket, célt, tartalmat ad életünknek — de ugyanakkor áldozatot is követel tőlünk; kajánul, diadalmas kárörömmel zúzza össze lelkünket; fel kell áldoznunk önmagunkat, egészségünket, boldogságunkat. 10 €
