Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Bodrogi Tibor: A tetoválás etnológiája: a személyi művészet és műfajai

rajzoltak az arcra. A tetoválás itt törzsi megkülönböztető jel. A jelek készítése vagy pontozással vagy varrásos eljárással történt. A denéknél kiterjedtebb a tetoválás, az arcon kívül a mellet, a kart és a lábakat is díszítik. Az arcon egyenes vonalkázás volt szokásban, amely a homlokra, halántékra és az állra egyaránt kiterjedt. A totemisztikus jelek a denéknél általában a mellen foglaltak helyet, közöttük hal, madárféle,szürke medve fordult elő. A személyi totemjeleket az alsókaron tüntették fel. A szürke medve tetoválásához egyébként szertartásos lakoma adásának a kötelezettsége járult.

Bemutatásunkat még folytathatnánk egészen Kaliforniáig vagy Floridáig, a formai eltérések eléggé számottevők, bár az ábrázolás skálája nem kiterjedt, az állatfigurák mellett pontokból, vonalakból, sávokból összetevődő egyszerű kompozíciók fordulnak elő. A funkciók közül a totemhez, a nemzetséghez, a törzshöz való hovatartozás jelzése a legfontosabb, míg a nőknél az álltetoválás a házas állapotot jelzi. Szerepet kap, bár nem gyakran a harci teljesítmény kiemelése is. (így pl. az oszédzseknél a sikeres harcos koponyát tetováltathatott magára, ugyanitt külön jele volt a törzsi pipa őrzőjének is. A tetoválásnál kifejezetten esztétikai szempontok kevéssé jönnek számításba és csak kevés olyan díszítéssel találkozunk, amely megérdemli az artisztikus jelzőt. A szokás különböző időpontokban, legkésőbb a múlt század végére kihalt. (Sinclair 1909.)

Közép-Amerikai adataink főleg a konkviszta utáni időszakból származnak. Ovieda pl. Haitiből és Nicaraguából hegtetoválást említ: a bőrt az arcon vagy a karon kovakővel bevágták, a sebbe pedig fenyőfából égetett festőanyagot dörzsöltek. Herrera Kolumbiáról és Ecuadorról közli, hogy a férfiak és nők egyaránt tető váltatják magukat, főleg arcukon és karjukon. Santo Domingóban — misszionárius forrásból tudjuk, hogy bálványalakjaik képét, valamint állatokat, teknőst, kígyót, alligátort tetováltak magukra, az utóbbiak totemisztikus jelek lehettek. San Salvador szigetén szintén ismerték a tetoválást. Mindkét nembeliek díszítették magukat, egyesek csak az arcukon, a szem körül vagy az orron, mások mindenfelé a testen. Míg a források nem mindig rögzítik a tetoválás eljárását, Yucatánról de Landa írja, hogy festőanyaggal való bekenés után a mintákat bevágták a bőrbe. A nem kis fájdalommal való eljárás miatt viselőjét annál derekabbnak tartották, minél nagyobb felületet borítottak a minták, a nem tetováltakat pedig megvetették. A motívumok között állatalakokat említ szerzőnk, kígyót, sast és más madarakat. Nem mindenki tetováltathatta magát, ez a harcosok és a nemesek előjoga volt. Állatmintákról tudunk a régi Mexikóból is, ezek tetoválási sorrendje a következő volt: sas, puma, kígyó. A harcosok minden áldozat megölésekor újabb jelet kaptak a testükre.

Hogy e XVI. századi szerzők ideje óta hogyan alakult a tetoválás, arról közelebbi kutatások hiányában nem szólhatunk. A századforduló idején a matrózok tetováltatták magukat és arról is értesülünk, hogy egy kubai titkos társaság tagjai bizonyos jelet rajzoltatnak a felsőkarjukra. Ugyanebben az időben a yucatáni és más közép-amerikai törzseknél még megvolt a tetoválás. (Sinclair 1909: 362—368.)

Dél-Amerikában a személyes művészetben elsősorban az arc- és testfestés számít fontos megnyilvánulásnak, a tetoválás jóval gyérebben tűnik fel. Első híradásaink a XVIII. századi jezsuita misszionáriusoktól származnak. Dobrizhoffertől tudjuk, hogy a Gran Chaco-i abiponoknál a lányokat tetoválták, éspedig a pubertás kezdetén. A tetoválást az apa kunyhójában végezték, a lány közben ételtabunak volt alávetve: csak gyümölcsöt ehetett. Főleg az arcot díszítették és annál nagyobb mértékben, minél előkelőbb volt valaki. Ha egy nőn csak 3—4 fekete színű vonal volt, mindjárt tudni lehetett, hogy alacsony származású. A kereszténység felvételével, — a misszionárius tilalom miatt — a tetoválás hamarosan eltűnt. (Idézi Brain 1979: 51.)

Magyar híradásunk is van ebből az időből. Az ugyancsak jezsuita Éder Xavér Ferencz jegyezte fel a perui indián törzsekről szóló munkájában: „Tetoválják magukat. Vannak törzsek, amelyek vadságban nagymértékben felülmúlják a többieket. Volt nekem is két ilyen törzsem. A nevük oreto és viroco. Ezek — éppen úgy, mint azok, akik egykor Jeruzsálembe zarándokoltak és karjukra az üdvözítő vagy a kereszt képét vésték — mindkét kezük fejét és az arcukat majom, krokodil vagy valamilyen madár soha le nem törölhető

134