Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Bodrogi Tibor: A tetoválás etnológiája: a személyi művészet és műfajai

A thrákok tetoválásáról más szerzők is tudósítanak. így daldeszi Artemidorosz (i. sz. II. század) arról is, hogy „az előkelő ifjak tetoválják magukat.” Erről értesít az i. e. II. század elejéről Athenaeusz is, aki szerint „árral rajzot mélyítettek testükbe”. Strabón az Alpok végső nyúlványain élő iapodokat jellemezve írja: „ . . . fegyverzetük kelta, éppúgy tetoválják magukat, mint a többi illír és thrák”.

De más ókori tetovált népekről is van tudomásunk. Az asszírokról szólva Lukianosz (i. sz. 120—130. között született) közli: „Általános szokás náluk, hogy a kézbe vagy a nyakba pontokat szúrnak és ebből adódik, hogy minden asszír ezen a módon van megjelölve”. Pomponius Male (i. sz. I. század közepe táján) a mai Erdély területén megtelepült agathürzekről közli, hogy „arcukat és végtagjaikat érdemeik szerint jobban vagy kevésbé, egyébként azonban mindannyian ugyanazokkal a jelekkel látják el, mégpedig úgy, hogy ezeket nem lehet lemosni”. Részletezőbb Marcellus (kb. 300—400 között), aki szerint „Az agathürzek ... testüket és hajukat kék színnel szokták befesteni, úgy hogy a közemberek egyes pontokat kismértékben visznek fel magukra, míg az előkelők több jelet alkalmaznak, melyek színe sötétebb és szorosan egymás mellett helyezkednek el”. Xenophon (i. e. 430 —354) a Fekete-tenger mellékén élő mosszinök népről a testfestést és tetoválást egyaránt említi. E szerint a gazdag szülők gyermekeinek „hátát tarkára festették és testük egész elülső részét virágokkal pontozták ki.”

Az ókori britek ugyancsak festik és tetoválják magukat. Több szerzőnél nem tűnik ki világosan, hogy festésről vagy tetoválásról van-e szó, de Herodian (i. sz. 170—240.) leírása egyértelmű: „Ók a testüket befestik bemaratott tarka képekkel és különféle állatok alakjaival. Éppen ezért nem öltöznek ruhába, hogy ne takarják el ezeket a testükön lévő festményeket”. C. Julius Polyhistor az i. sz. III. századból tanúsítja a szokás továbbélését. Mint közli: „Ezen a vidéken részben barbárok laknak, akikbe a művészek már ifjúságuktól kezdve figurákat, éspedig különféle állatok képeit verik be, és a jelek annak a festéknek a növekedésével nőnek, amelyet a húsba bevisznek, semmit nem viselnek el a vad törzsek nagyobb türelemmel, mint azt, hogy az emlékhegek lehetőleg sok fekete színt vegyenek fel.” Isodorus Hispanensis a britek és a piktek tetoválása mellett a skótok tetoválásáról ad leírást: „A skótok — saját nyelvükön — festett testükről nyerték a nevüket azért, mert vastűkkel és fekete festékkel különböző alakok bélyegével jelöltetnek.”

E feljegyzésekből annyi bizonyossággal kitűnik, hogy Európában legalábbis az i. e. V. századtól az i. sz. VI. századig a görög-római térségen kívül élő „barbár” népeknél a tetoválás ismert volt. (Feltehetőleg még a dákokat és a szarmatákat is közéjük sorolhatjuk, bár Plinius közlése — „férfiak beírják testüket” — testfestésre is vonatkozhat.)

Külön problémát jelent a zsidóság tetoválása, az ószövetségi tilalmak és előírások ugyanis többféle értelmezést is megengednek. így Mózes III. könyvében a 19. fejezet 28. verse előírja: „Halott miatt testeteket be ne vagdaljátok, jelt vagy bélyeget se csináljatok magatokra. Én vagyok az Úr!”. Ugyan csak a gyászra vonatkozik az V. könyv 14. fejezetének 1—2. verse. Eszerint: „Fiai legyetek az Úrnak, a ti Isteneteknek! Ne vagdaljátok be magatokat és ne nyírjátok magatokat kopaszra a halott miatt.” Bár a gyászt nem említi, értelemszerűen erre vonatkozik a III. könyv, 21. fejezetének 5. verse is: „Ne nyírják meg fejüket és szakállukat, testükön bevágásokat ne csináljanak”. Véleményünk szerint a bevagdosás tilalmából nem következtethetünk hegtetoválásra, hanem mindössze arra, a világ sok népénél megtalálható szokásra, amelynek megfelelően a testen sebeket ejtenek a gyász jeleként, a fülcimpát megcsonkítják, az ujjízületeket levágják stb. Ezt a nézetet támasztják alá a felsorolt ókori adatok is, amelyek kétséget kizáróan pont-, nem pedig hegtetoválásról szólnak.

Már bizonytalanabb a test megjelölésének a tilalma, vagy éppen bizonyos jelek kötelezővé tétele, vagy javaslása. így Izaiásnál (22. fejezet, 12. vers) olvashatjuk: „Emez azt írja kezére: Én az Úré vagyok, És Izrael nevéről nevezi el magát”. Ezekielnél (9. fejezet, 4 —6. vers) a tau-val megjelölés különíti el a jókat a gonoszoktól. Erről olvashatunk János Jelenések Könyvében (7. fejezet, 2—4. vers, és a 9. fejezet 1—5. vers). Ez utóbbi szerint skorpiónyi erejű sáskák lepték el a földet azzal a paranccsal, hogy „ne bántsák a föld füvét,

114