Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Cserne István: Indiánokat nem alkalmazunk!: [tetoválások egy fegyházban]
még a szűk „alapterület” kérdését a bevezetőben és a „feketébb foglalkozásokat” az interjú szövegében. A tetoválás kézügyességet, kitartást igényel (börtönökben készülnek pl. az egyetlen fadarabból faragott hosszú, „vasgolyós” láncok is, ugyanilyen türelmes munkával), emellett tűrni kell az egyes szúrások okozta fájdalmat is, egy-egy bonyolultabb minta elkészítésénél sokszor hónapokig is. Ez a fájdalom ugyanolyan feszültségmentesítő hatású, mint a (börtönökben szintén „járványosán” gyakori) csuklómetszés, önkezű égési sebek fájdalma, vagy a kanál- és drót-nyelés, ill. az azt követő sebészeti procedúra. Azt a fájdalmat, feszültséget ugyanis, melyet a külső, uralhatatlan korlátozások tartanak fenn, paradox módon csökkenti az a fájdalom, melyet az egyén maga okozott, így nyerve vissza valamelyes beleszólást a vele történő eseményekbe. A bentlakók sajátosan azonosulni kénytelenek az intézmény normáival, szabályaival. Ennek kifejezése lehet a börtönben a számtalan tiszti váll-lap, mint tetoválási minta. Ebben feltehetően ugyanazt a jelenséget látjuk viszont, mint a kisgyermekek szerep játékaiban: ha a gyermek átéli, eljátssza, hogy például ő maga az orvos, aki fájdalmas beavatkozást végez, akkor evvel saját félelmét leküzdötte, az többé nem fenyegeti őt kívülről. Apja kalapjában, vagy annak esernyőjét a karjára akasztva nagynak érzi magát a kisgyermek. Ugyanígy: ha az infantilis helyzetben lévő bentlakó a börtönőr „bőrébe bújik”, ha magára veszi, bőrébe tetoválja annak váll-lapját, nem kívülről érzi magát szabályozottnak, hanem szinte mágikus módon, ö maga a szabályozó, a felettes személy. Ezt a jelenséget a szakirodalom az „agresszorral való azonosulás” címszava alatt tárgyalja. A tetoválás az intézményben a törvényesített, még elnézhető, sőt, tulajdonképpen kulturális jelenséggé emelt bűnözést testesítheti meg. A bűnözéssel való analógia többrétű: a.) a tetoválást magát büntetik is, b.) interjúalanyunk egy és ugyanazt a kifejezést használja a tetoválásra és az erőszakos pénzszerzésre: a csinálni szót használja mindkettő megnevezésére, hozzáértve ahhoz a fenti, köznyelvi jelentést meghaladó tartalmat is, c.) az intézményben elterjedt tetoválási minták eredetijeit az ottani könyvtárban, albumokban, képes újságokban, a folyosókon függő cizellált, metszett, intarziás, fába égetett, tussal, krétával rajzolt képeken számos helyen láttuk viszont. A „hivatalos” és az „underground” kultúra tartalmai tehát közösek. A különbség abban áll, hogy a bentlakók e képeket, egyebük nem lévén, a bőrükön viselik. A képekből és a tetoválások leírásaiból igen sajátos kompozíciós elvek következtethetők ki esetünkben: hogy tudniillik kompozíció nem létezik (az arc, a homlok kivételével), D. F. úgy használja bőrét, mint a papírt vagy vásznat, ami ötletszerűen, az éppen szabad helyet tölti ki azzal, ami épp eszébe jutott. Ezzel a kompozíciós elvvel igen szoros analógiában áll életmódjának sajátos (t. i. hiányzó) terve: „ha eszembe jut, csinálok valamit”, ami alatt tetoválás és betörés egyaránt érthető. Ld. a „valamit csinálni” -bekezdést. A tekintély-személyekhez, a tényleges és pszichológiai értelemben vett apai személyekhez való viszonyát az interjú és a tetoválások képanyaga szintén egyformán mutatja: a tekintélyfigurák kártékony, ellenséges lények, akik ellen legfeljebb némi gúnnyal vagy a már említett „azonosulással” lehet védekezni. Az egyenruhás ló, majom, béka, Hitler és „Hitler szövegei”, vagy a legjobb esetben a bevarrt szemű szamuráj sorolhatók ide. Az ökörre mutató Skála-kópé és a kolbászt apjához hajító kisfiú szoros analógiában lévő lelki tartalmak. A sok mesefigura és állatka annak az életkorhoz kötött lélektani fejlődési stádiumnak kifejeződései, melyen vizsgált személyünk lényegében nem jutott túl: a passzív ellátottságra, a gondtalan életre való igényt fejezik ki. Számos helyen találhatók összetartozó elemek a tetoválás anyagában: egyfelől nevek, melyek vízszintesen-függőlegesen összefolyva, azonos betűkből olvashatók ki és régebbi haverokkal való kapcsolatát örökítik meg, másfelől pedig olyan bogarak, állatkák, emberkék, melyek azonos vagy hasonló nagyságúak és ugyanígy „csoportba verődve” láthatók. Itt is D. F. énképéről, saját személyéről alkotott, nem feltétlenül tudatos képzeteiről van 81
