Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Hrabal, Bohumil: Tengeri sellő: elbeszélés: Hosszú Ferenc fordítása
Miféle kis tengerész jött hozzánk?, kiáltott föl Lojza úr. És én ott álltam előtte a matrózblúzomban és a kerek matrózsapkámban a fekete szalaggal, amely hátul úgy vált ketté, mint a fecske szárnya, s a homlokom fölött egy pazar arany horgony, alatta pedig arany felirat, Hamburg. Lojza úr levette a sapkámat, a saját fejébe nyomta, és bohóckodott, a homokkotrók nevettek, én meg mosolyogtam, és boldog voltam, Lojza úr föl-le járt a teremben, szalutált, és olyan fintorokat vágott, hogy ugyanúgy nevettem, mint a többi vendég. Mondom magamban, ha nagy leszek, akkor ugyanígy fogok üldögélni a Hídhoz címzett vendéglőben, és nagy megtiszteltetésnek fogom tartani, hogy ilyen kellemes folyami urakkal ülhetek együtt. Lojza úrnak hiányoztak az elülső fogai, és az alsó ajkát olyan ügyesen tudta a felsőre hajlítani, hogy megnyalogathatta vele az orra hegyét. És így járkált föl s alá az én kerek tengerészsapkámban, és a homokkotrók asztala az ablak alatt tapsolt, és a vendéglős széthordta a frissen csapolt sört. Két nagy rumot kértem. Lojza úr, mondom, ez a magáé. Hohó, és honnan vetted rá a pénzt? Kölcsönöztem. Magától az Úristentől. Mondom. Ohó! Hát te beszéltél vele? Nem. Nem volt otthon. Egyik munkatársa kölcsönözte. Szent Antal. Azért kölcsönözte, hogy maga kitetováljon a mellemre egy gyönyörű kis hajót. Ugyanolyat, mint amilyen Korecky homokkotró úrnak van a mellén, ott ni. Lojza úr fölnevetett, és azt mondta, haha, hát ha magának a mennybelinek a keze van a dologban, akkor megcsináljuk azt a hajócskát. Hanem mikor? Most azonnal, azért vagyok itt. Mondom. No de, fiacskám, nincs nálam a tű. Akkor ugorjon el érte. Mondom. A mindenit, kiáltott fel Lojza úr, ez aztán nem húzza-halogatja a dolgot. És egy hajtásra kiitta a pohárka rumot és átnyomakodott az ablaknál ülő vendégek térde között, és az ajtóból a kezével jelezte, hogy nemcsak a tűért megy, hanem a tetováló festékért is. És a homokkotrók leültettek maguk közé, a vendéglős pedig hozott nekem egy málnaszörpöt. Hát az espereseteknek hány szakácsnéja van, kettő vagy három?, kérdezte tőlem Korecky homokkotró úr. Kettő, de mindketten egyészen fiatalkák. Mondom. Fiatalkák?, kiáltottak föl mind a homokkotrók. Fiatalkák. Mondom. Ha az esperes úrnak jó kedve van, uraim, akkor az egyik szakács- nőcskét leülteti egy székre, lehajol, az ülőke alá teszi a tenyerét, pontosan úgy, mint amikor a vendéglős úr a sörökkel teli tálcát viszi, és egyszerre csak, hoppá! fölemeli a gyönyörű szakácsnőcskét egészen a mennyezetig, a szakácsnőcske szoknyája összeborzolja a haját, és ő körbecipeli a széken a konyhában. Ohó!, kiáltottak föl a homokkotrók, a szoknyája összeborzolja a haját! Olyan az, mint a dicsfény, mondom, az esperesünknek, uraim, akkora ereje van, mint egy svájci bikának. Hatan voltak testvérek, és az apukája olyan erős volt, hogy a gyerekek elébe tettek az asztalra egy diót, az apukájuk meg fölemelte az ujját, és püff neki! az ujjával ügyesebben törte föl a diót, mint a diótörővei! Hanem az esperes úr, amikor kisgyerek volt, meg amikor később nagyobbacska fiú, hát hátuk közül ő volt a leggyengébb, úgyhogy nem lett volna alkalmas az erdei munkára, és a szülei azt mondták, no hát mi legyen vele? És így aztán papnak taníttatták. Vacsorára rendszerint egy óriási tál krumpli volt, a család körülülte az asztalt, a kanalak készenlétben, és egyszerre csak az anyukájuk csattintott a kanalával, és akkor az a nyolc kanál versenyt vájkált a tálban olyan gyorsan és olyan sokáig, míg egy szem krumpli sem maradt. Komolyan magyaráztam, és én magam bólogattam hozzá egyetértőleg, a homokkotróknak nevethetnékjük támadt, de végül nem nevettek. És Lojza úr visszajött, és már az ajtóban rázta a kis nyitott koffert az üvegcsével meg a tűvel. Az a kis koffer pont olyan volt, mint amilyet Salvet úr, a miskároló hord. És én türelmetle32
